Nem köt magához, hogy vidd magaddal buszon, villamoson, de nem is köt magához úgy, hogy rád telepszik, elnyom. Békén hagy, mert csak a felszínen mozog, vagy nem hiszek neki, aztán ránt egyet a kötélen, és még kétszer olvasom el a mondatot, hogy megmaradjon. Hogy tudjam idézni, ha kell. Hogy feltegyem a Facebookra, amikor épp olyan, pontosan olyan a kedvem, mint egy elrontott angyalnak, „a mennyország, ezt jól jegyezd meg, nem más, mint egy nem kifejezetten dekoratív szürke tapéta, amin kis, szárnyas, rózsaszín disznók villognak”.

Van két rész, a Gépindák és a Hiány-variációk, az elsőről nem derül ki elsőre, mi van a cím mögött, a másik eléggé adja magát, kicsit barokkosan szól(va) a szerző: „az anyagtalan, mindent betöltő magány”. Szereti ugyanis a dagályokat. Az erőműnek „lustán fenyegető acélteste” van, a szülőkben „nyomasztó, szorongó rettegés helyett félelemmel vegyes, ideges reménykedés”, a Duna „hűsen és kövéren áramló”, a kapucsengőt „tétova zavarban” nyomják meg. Ez a forma csak Mozart macskának áll jól, vagy tán neki sem, akinek „farok híján gondjai voltak a balansszal, az affér után hihetetlen mértékben megnőtt a segge, ami olyan külsőt kölcsönzött neki, mint a rokokó hölgyeknek a szoknyaabroncs”. Vele szemben a Jáger Márti menyegzőjén feltálalt tengerhullámok, tengeri szörnyek, hínárok, hegyek, sáncok éppen a kántálás, a megelőző ismétlések eksztatikussá fokozódása által válnak hihetetlenül hihetővé, ugyan a koszvadtkörmű, csípősszagú paraszt a kenyeret szalonnával a legkevésbé sem „fogyasztani” szokta. A telivér tót leányok és az örvénylő sváb káromkodások világából azonban megmarad az olvasónak egy kis kacsaszag meg iszapíz, néha szeder, pofánvágó klozetajtó, Izing Pityu, Dobek Jóska, az eltűnt vörös csillag az erőmű tetejéről meg a „szeszek bűvölete” úgy, ahogy eddig, másnál, máshol még nem érezte.

A Gépindák novelláiba gyárilag szerelt elemek kerülnek, vasízt hagyva maguk után: „tragédia taglózta le”, „gyermekkor fonala”, „ígéretemet (…) tett követte”, „legnagyobb sajnálatunkra”, de ilyenek a kiszámítható részek is, A kilencházban  – kellemes cím – Gyuri halála, a Bordélyüzletben a szobabelső, a Kelenföld, december 24.-ben a tizenöt emeletnyi szabadesés, a Perpetuum mobilében a fel nem adott nyerő lottószelvény. Falvai Mátyás virtuóz boncmester, kivesz valamit, de a helyébe rögtön bevarr: „alig hatmillió merülés volt hátra”, „kunkori végű halálnövedékek”, „igazi, rohasztó kis ivó”, „Karol Vojtiłával bandázott a Vatikánban”, amitől egyenletes lesz a (bőr)felszín. Ez az adok-kapok halszemoptikával nézvést is látható: az első rész gyereknyelvébe épphogy beleízelednénk, máris a felnőtt szükségtelen „mi, gyerekek”, „gyermeki szemmel” hangját halljuk, a lagzi fut, rohan, majd a romákkal leül, Zapatu zűrzavarába egyszer csak beékelődik egy ismétlő szakasz, ahol viszont a záró visszaidéző kép alaposan eltalál. Némely dolgokat kár megmagyarázni, értjük mi: a jó kis „gombgyárat”, azt, hogy „ősszel” indul újra az iskola, a „mint Picassónak”-ot, a színek szerinti korszakok mellől, és egy-két poénnal kevesebb jobban ízlene: Az istenek a fejükre estek-szerű szedertől berúgott kacsák, „Apácza utcai kéjtanyák”, tojás-, paradicsomdobálás, „bombabiztos (…) Tesco-katalógus”, és benne „néhány Heidegger-kötet”, ami azért vicces, de annyira nem, mint a tankokra köpködő gyerekek felé fordított ruszki ágyúcsövek.

A túl hatásos dolgokat nem hiszem el: miként lehet egy-egy csecsemőhalál hatását vesztes Tatabánya-Vasas meccshez mérni, miként lehet szemétből százévnyi képeslapot kiturkálni, ne az összes sztaniolon legyen két-két szemfognyi lyuk, és ne induljon szépen dombnak az ember, aki minden szőlőtőkét ki akar vágni. A guvuxu-történettől nagyon sokat vártam, végül is itt van, egy átoknak is beillő közmondás, mely így szól :”Hogy lennél te is grúz csecsemő!”. A Gloria fölött, méltán a címéhez, glória pompázik, Verő, alias Berecz Péter szeszraktáros, az „eksztázisban égő dzsungelharcos” története nem áll meg félúton. Igaz, hogy a nagybetűk minek, de a hosszú mondat, az ismétlődések, az illatok, a bevásárolt marhaságok, a „belső égésű koponya”, és a „halk életű könyvtáros nénik” tojáslikőrivást követő tombolása minden boncolásért kárpótol.

A tipográfia néha sokat ront az átélhetőségen, a vesszők pontoknak látszanak, a dőlt betűs idézetek pedig kicsik, kisebbek, mint a többi betű, mintha egyúttal – megint egy ütésváltás – jelentéktelenebbé akarnák tenni a kiemeltet.

Még két mondat megmutatni, miért is nem egyszerű dolog az elszakadás ettől a karcsú kötettől: dobolt „nem ám ilyen elszállós, fingi-lingi, maszatolós, agyoncinezett smúzolással, hanem keményen és swingesen, úgy tömte alánk” és egy másik, melyből a volt bármikor elhagyható, „a hülyeség volt az egyetlen búvóhely a lélekrohasztó egyhangúság elől”.