„Akárhogyan lesz, immár kész a leltár."
(J.A.)

Színikritikáit mindenkor elfogultsággal és rajongással olvastam. A napilapok színházkritikai piacán Metz Katalin és MGP voltak állandó csillagaim, örömöt és kétségbeesést osztottak, hajszálpontos félmondatokkal vontak össze évszázadokat, vagy hasonlítottak egymáshoz színpadi teljesítményeket. Katinak a színház életesszencia volt, alig fogott rajta a teátrumon kívüli valóság. Bohém életvitellel, rúzsos kacagással tartott távolságot az „anyagszerű felületektől”, nem szándékosan, inkább magától értetődően. Aki ismerte, tudja, miről beszélek. Be’ sokszor hizlaltam májamat megható naivitásán: egyszer unott hangú telefonos ügyintézőt játszottam, állítván, az első mobilkészülék használatbavételekor a komoly tudáspróba elkerülhetetlen. Épp egy Pina Bausch előadásról írt, félretette jegyzeteit, és kitartóan memorizálta a használati utasítást. Húsz perc múlva újra hívtam, hogy számot adjon technikai tudásáról, a kollégák feje vörös volt az elfojtott röhögéstől. Természetesen bukásra állt, és én lelepleztem magam. Kati megölelt és megcsókolt. Mintha megmentettem volna! Abszurd világban nőtt fel, hát elfogadta ezt a valóságot. Tudta a súlyát és a helyét. Mindenki tudta. Szeretem a közhelyeket, lapos igazmondással büntetnek: bárhol óriás lett volna belőle Európában! Erre jogosította fel finomsága, lényeglátása, szakmai teljesítménye. Csak hát a magyarok – általában, de nem megengedve – ritkán dicsérnek és támogatnak, inkább ekéznek és várakoznak.
 

Szerettük eljátszani a komédiát, hogy én, a főnök fent, ő, a kritikus alant… Megtanultam, hogy bármit kérdezhetek, mert tehetségesnek tart, ezért komolyan vesz és válaszol. Közben premierről premierre kóstolta végig a magyar színházi kínálatot. Írt táncról, zenéről, könyvről, készített interjút, több nyelven. Ha kértem, „mihaszna apró híreket” is összeállított, ő, aki Molière lábát csikizte!

Metz Katalin. Fotó: www.magyarhirlap.hu

Tudom, hogy érdemei elismerése mellett sokszor elbocsátották. Pedig beljebb és beljebb kellett volna bocsátani, aranyröghöz kötni, hízelegni, de egy roadshow a magyar kultúra bugyraiban mégiscsak tökéletes életmodell. Itt nem jár semmi, a méltányosság mérőegysége nem az egy élet. Mesélte vagy egy hónapja, hogy vigasztalni próbálta a betűvetés szomorú bányászait, mikor a Nagyítás, utolsó munkahelye zsugorodni kezdett. „Az élet olyan szép, sétálni, a kórházi reménytelenség után napban fürdetni az arcom.” Én nem tudtam, hogy hetvenkét éves, pedig sejthettem volna. Páskándi Géza nagy szerelme, meg nem született közös gyermekük anyja közel ötven volt, amikor Romániából áttelepült. Aki ötven évesen újrakezd, az az Egon Friedell-i axióma szerint örök húszas. Ez volt az ő igazi kora. Húszvalahány évesen továbbmenni az időben és nem öregedni. Sok történetet őrzök róla, de bárhogyan is karcolom a levegőt, végül csak a szeretet marad. Szerettem őt, mert az Isten is szeretette, így nem volt választásom. Így is marad ez már. Ámen.

Tallai Gábor - A Magyar Nemzet volt kulturális rovatvezetője, a Terror Háza Múzeum programigazgatója