Az Írók Boltjában a padlószőnyeges galérián a földön szabályos rendben színes párnák, az asztalon pogácsagúla és csokoládés-mandulás sütemény piros fémdobozban, csillagformán kitett szaloncukrok. Előszállingózik néhány gyerek, egy pár hón alatt három-három könyv, a középső mindig ki akar csúszni, pozíciót foglalnak a párnákon, míg Kulcsár Szabó Ernő elkezd mesélni. Nem érdekli őket, hogy elrontható az önmegértésük, most dől el a nyelvi kultúrájuk, csokit szopogatnak az írók felelősségére. Csak a 'kis lóra' néznek fel, amikor Kulcsár Szabó Menyhért Anna sorozatát mutatja be. A kis ló és a tigrisek, A kis ló tündérországban a magyar mesekultúrában újszerű, dialogikus módján beléptet minket a játékba úgy, hogy közben a mese legelemibb funkciójához is visszatalál - mondja Kulcsár Szabó. Kívül vagyunk rajta, mégis belebeszélünk, az engedékeny, alkalmazkodó szerző átadja a lehetőséget a mesealakításra, mivel „rögzítőrendszerek” még nincsenek. A gyerek szabadon mozog ebben a kétszer három történetben, miközben a mesélő vissza-visszairányít az oksági rendszerbe. Menyhért Anna felolvassa a tündérkefés részt:

„- Fölért a kis ló a hegy tetejére, fáradt volt és izzadt. Meglátta a tündérdobozt, és azt kívánta, hogy hadd ne legyen izzadt, hadd legyen csillogó. És – örült meg anya, mert hirtelen eszébe jutott a megoldás – kinyitotta a dobozt, és benne volt – na mi? - egy tündérkefe. Úgyhogy kivette a tündérkefét, megkefélte a sörényét, és már ugyanúgy csillogott, mint amikor reggel elindult otthonról”.


Tamás Zsuzsa érezhetné úgy, hogy a kötetek bemutatásával a Nyulak Szigetére vetődött, hiszen mind Paulovkin Boglárka, mind Rofusz Kinga sorozatának nyúl a főhőse, igaz, Guriga bucifejű, csókosajkú nyuszi, aki jószerint híján van a fülnek, szemben Samuval, akinek bagettek nőttek hercig pofikája fölé. A vizuális világ virtuózaiként mindkét illusztrátor-szerző a szövegalakítás különös módját találta ki. Rofusz Kinga - aki az Év Illusztrátora díját nyerte a Schein Gábor írta Irijám és Jonibe című könyvért – a szélsőséges megoldástól (egyáltalán nem kell szöveg) jutott el a csak beszédfoszlányok megjelentetésének lehetőségén át a kevés szövegig, melyet a kiadó vezetője, Sándor Csilla valósított meg. Így például: „Másnap reggel felhívta barátait. Megkérte őket, hogy sürgősen látogassák meg, mert egy rendkívül fontos dolgot kell megbeszélniük. Jöttek is hamarosan egymás után. Elöl Borzi, aztán az ikerludak, végül Röfi”. Paulovkin Boglárka pedig a tipográfiával akar hatni az olvasni még nem tudók tudatalattijára, a hangsúlyosan jelenlévő felkiáltások és kérések, az ismétlődő kukucsok, elbújtamok, hova futszok buborékjai adják a ritmust, szüneteket: „ - Megvagy! - fedezi fel Bodó Guriga füleit a bokrok között. - Hát itt bujkálsz! - szalad oda unokatestvéréhez. Széthajtja az ágakat, és megpillantja a kis kerítés mögött kuporgó Guriga nyuszit. - Kukucs! Megtaláltalak”! A kötetek témaválasztása egyszerű, mint a kicsik játéka: a nyuszik unatkoznak (Samu és egy esős nap), a nyuszik ajándékoznak (Samu és az ajándék), a nyuszik bújócskáznak (Elbújtam!), pontosan úgy, mint a hangosítózsinór mellett könyvekből hegyet építő közönség(es gyerekek).

Még éppen Marék Veronika előtt tisztelgünk, pontosabban a Laci és az oroszlán előtt, innen Guriga fekete borítója, amikor elkezdődik a beszélgetés a tényleg sötét gyermekirodalmi, de ami főként, a gyerek-irodalomtörténeti (a kötőjelet így a legjobb tenni, finom utalás a gyerekcipőre) helyzetről. Kulcsár Szabó nem lát biztató jeleket, a bölcsészkari jubileumi beszélgetéssorozatra meghívottak közt is hiába keressük a meseszerzőket, de legalább kritikák, fórumok vannak, ugyan le is rombolják a támogató jelenlétet egy-egy jól (rosszul) irányzott mondattal: például ezt írta egy kritikus Bartos Erika kapcsán: ha őt olvassuk, „biztosan nem lövünk mellé” - idéz fejből Kulcsár Szabó. Sándor Csilla a németországi, Menyhért Anna az amerikai példákat hozza, ahol kezdetben normatív jellegű kutatómunka folyt a minőségi gyerekirodalom kialakításáért, majd jöttek a különböző műfajok, mindez ott negyven éve lezajlott. Említésre kerül még Jacobson strukturalista elmélete és Bettelheim pszichoanalitikus megközelítése, utóbbi a hétköznap és tündérvilág, képzelet és valóság szétválasztásának szükségessége vonatkozásában a beszélgetők nem kerültek azonos platformra. Tamás Zsuzsa rózsaszínebben ítél - a színt illetően köszönhetően kisleánybabával áldott állapotának -, a gyerekirodalom már nem a pedagógia szolgálatában áll, már nem a kötelezően teljesítendő írói feladat terméke, már vannak új szerzők, aki életművüknek tekintik a meséket, már nem Harry Potter farvizén eveznek. Ugyan a bibliográfiai művek hiányoznak, de nemrég megjelent egy lexikon, mondja Sándor Csilla, a Navigátor, mely egybefoglalja az elmúlt tíz év gyermekirodalmának szerzőit, illusztrátorait, munkáit, hitvallását.

„Ebben a mesében is úgy vagyunk benne mindannyian, mint a halhatatlanok. Miért is kéne másként élnünk, ha így is élhetünk, hát nem, gyerekek?”, kérdezte egyszer Szilágyi Ákos - tőle a cím is ugyaninnen - meséjében a Írók Boltjáról, ahol a galérián most a földön színes párnák és könyvek szanaszét, a pogácsás tál üres, süti nincs már, csak egy-két magára maradt szaloncukor vagy ügyesen visszacsavart végű papírja.