Egy nem létező kérdésre keresem a lehetséges válaszokat, miközben Somlyódy Nóra könyvének bemutatójára igyekszem. Rég jártam már gyalog Pécs belvárosában – errefelé többnyire kerékpáron látnak száguldozni az utamból rémülten elvetődő járókelők –, és ez a lassítás kérdőjelfragmentumok százait borítja most a fejemre. Azon töprengek, miben más ez a város most, mint 2005-ben. Kapott, kaphattak-e valami transzcendens pluszt a belváros betonja, macskakövei, homlokzatai? Telítődhet-e egyáltalán azzal a szellemi minőséggel a városháza, a környező üzletek, vendéglők, cukrászdák, irodák fala vagy enterirője, amit annak idején a pécsi értelmiség bele akart álmodni egy ilyen projektbe? És ha igen, miért nem telítődött? Mi az oka annak, hogy a szellemi töltet híján “csak” vadonatúj tereket, monstre épületeket, egy felújított, rendezettebb belvárost kaptunk?

Tulajdonképp ezek a kérdések szabják meg a keretét annak a közbeszédnek, ami az EKF 2010 címszó alatt elhíresült, félsikerekből és félkudarcokból összeálló fiaskó kapcsán megfogalmazódott, és fogalmazódik még napjainkban is. Hiszen a kulturális évadnak még nincs vége, és sokan a lezárásban csak egy új kezdet lehetőségét látják, kitörő optimizmussal, hiszen a beruházások feltöltése tartalommal az elvi garancia arra, hogy Pécs nem csak idén pezsgett. A pesszimisták mondhatják erre, hogy nem is pezsgett, sőt. Valójában az idei év sikerült ugyan (hiszen az év eltelt, csúfos kudarcok nélkül, a világvége pedig érdeklődés és igény híján ismét elmaradt), de már sosem tudhatjuk meg, mennyivel lehetett volna parádésabb. Pécs 2010: az új kezdet. Vagy Pécs 2010: az elszalasztott lehetőség.

Mészáros Sándor és Somlyódi Nóra

kerekasztal

másképp kerek

közönség

Balkán, kapu

fotók: Güth Ervin

A Magyar Narancs volt újságírója, Somlyódy Nóra is ebben a kettősségben lavírozik – könyvében mindkét hang megszólal, ami nem meglepő, ha számításba vesszük, hogy a Kulturális Főváros projekt alakulásának és fejlődésének összes fontosabb alakjával beszélt az írás folyamán. Ez is kiderül abban a kerekasztal-beszélgetésben, amit a könyv megjelenésének apropóján tartottak Pécsett, a néhai Café Dante egykori nagytermében. Már a helyszínválasztás és annak háttere is gyönyörűen szimbolizálja mindazt, ami ebben a városban zajlott és zajlik. Az eredeti helyszín a Zsolnay Kulturális Negyed lett volna, ami jelenleg még atomháború utáni állapotokat mutat, értsd: készül. Az üzemeltető kht. lefújta a helyszínt, így került abba a pécsi püspökség tulajdonában levő épületbe, amelynek emeletén a Csontváry Múzeum található, és ahol egy egész évtizeden keresztül üzemelhetett az országosan ismertté vált Dante nevű kultkávézó, a POSzT hivatalos afterparty-helyszíne hosszú éveken át. A Dante bérleti szerződését később a püspökség szüntette meg – helyette most galéria-jellegű beltér tátong a székekkel sűrűn rakott aula helyén. A falak közt egykor megszorult cigarettafüst helyett vadonatúj fogad a bejáratban – ezek szerint mégis járhatnak erre néha kisebb tömegek.

Vagy talán épp a bemutatóra összegyűlt, csekély, de így is tetemes mennyiségű érdeklődő gyártotta ezt a friss füstöt. Ők mind úgy gondolhatták: érdemes meghallgatni, amit a szerzőn kívül még a témában elmondhat Takáts József adjunktus, a PTE oktatója, valamint a Pécsi EKF-projekt egyik szellemi atyja; Horváth András építész, az EKF projekt egyik aktív résztvevője; Beck Zoltán helyi és országos rockhős, az EKF kultúrpolitikájának egyik szenvedő alanya; és természetesen a Kalligram, valamint a könyv szerkesztője, Mészáros Sándor. Érdemes is volt.

A szerző rögtön kiemelte az egyik legjellemzőbb epizódot a könyvből, és elmondta a nem létező (legalábbis a bürokrácia útvesztőiben nem fellelhető) Alapító Okirat történetét. Takáts József itt is kifejti álláspontját, mint már sok helyen, és bevallja, hogy a projekt neki a kezdetektől fogva afféle szenvedélybetegség volt. Ebből csak Mészáros András felbukkanása és ámokfutása idején tudott kigyógyulni – akkor érezte azt, hogy már önfeledten képes nevetni, látva Mészáros csetlés-botlásait. Beck Zoli a helyi rockzenészek nézőpontját képviselve jelentette ki, hogy az EKF projekt nem foglalkozott eleget a helyi könnyűzenei színtérrel, de nagy általánosságban az egész helyi kulturális tőkével sem. A kicsit zötyögő és nehézkes, nem eléggé oldott hangulatú bemutató végén aztán a közönség soraiban szabadultak el kicsit a kedélyek.

Körtvélyessy László fényképész, az EKF évad egyik hivatalos fotográfusa adott hangot véleményének, amely szerint ez egy jól sikerült év volt. Sértett optimizmusával a csalódott pesszimizmus hangja került szembe – Csordás Gábor, a Jelenkor szerkesztője, bár nem volt sok rendezvényen, összességében nem elégedett azzal, amit Pécsett tapasztalt. Hogy a rendezvények nem látogatása ok vagy következmény, a beszélgetés során nem derült ki. A hangulatot nem sokkal később sikeresen fékezte a bemutatók és megnyitók elengedhetetlen kelléke, az előtérben felállított asztalon várakozó bor és aprósütemény. A felvetett kérdések pedig, csakúgy, mint az én kérdéseim ideérkezésem előtt, nyitottak maradtak. Mintha csak kapuk lennének valamibe.

Takáts József monológja során bontakozott ki az a gondolat, hogy a politikai autokrácia személyes viszonyokkal terhes közegében eleve képtelenség volt végigvinni azt a frenetikus, közösségi, társadalmi, szellemi értékekből felépülő projektet, amely 2003-2004 környékén kezdett főni a helyi civil agytröszt boszorkánykonyhájában. A címben szereplő Balkán ilyen értelemben új jelentéssel dúsul - Pécs politikai vezetése tekintetében a “balkán” jelző a pejoratív dimenziót is megtestesíti. Mi vagyunk tehát a Balkán kapuja? Az a város, amely sikeresen megmutatta, hogyan zárulhat le Magyarországon egy nemzetközi projekt? Vagy ez túlzott pesszimizmus ismét, és inkább abban kellene reménykednünk, amiben Körtvélyessy László is: a könyvnek lesz egy folytatása, ami a 2010 utáni sikersztorit örökíti majd meg?