A második bécsi döntéssel, Erdély visszacsatolásával induló darab éppen a román nemzeti ünnep kapcsán kirobbant „nemzetis botrány” kellős közepén kerül a nézők elé, de nem az eredetileg tervezett helyszínen, a Művészetek Palotája épületében, hanem a jóval kisebb Gobbi Hilda Színpadon. 1940. szeptember 16-án kezdődik az eseménysorozat, s 1946-ig követi a szereplők életét egy olyan korszakban tehát, amelyben a nemzetiségi téma élet-halál kérdés volt. Itt zsidó, sváb és magyar szinte mindvégig egyetlen társaság résztvevői. Jelen van a sváb, ám magyarosított nevű katonatiszt, Flórián Imre, testvére, a nyilaskeresztes nézeteket valló Flamm Johannka, a zsidó fényképésznő, a társaság középpontja, Weiner Janka, unkatestvére, a szintén zsidó Gábor Dezsőné Kulcsár Emma, akinek férje éppen munkaszolgálaton van (hangja Závada Pál), gyerekük Palcsi, a meleg zsidó lelkész Weiner-fiú, Janka öccse, a Flammok rokona, a magát kisemmizettnek érző újságíró, Urbán Vince  és frissen elcsábított szeretője, „a vörös Márti”.

Závada darabjának címe (Magyar ünnep) a regényéhez (Idegen testünk) képest a fő hangsúlyt immár a viszonylagosságra helyezi, amelyet a rendezés is nagyon pontosan kiemel: nem egyszerű megválaszolni, mi az, ami a magyarságot képezi az előadás által felvázolt világban. Hiszen a nemzethez való tartozást nem határozhatja meg sem a származás, sem a nyelv, sem a vallás, sem a földrajzi adottságok vagy határok, csakis egyetlen dolog, a közös érdek, a közös emlékezés és felejtés.

A regény egyik legfőbb érdekessége a narrációjában rejlik, a többes szám első személy, minden monológba, dialógba befészkelődő „mi”-je a darabban a kar által testesül meg. Ők válnak egy-egy szereplő lelkiismeretévé vagy belső hangjává, Gábor Dezső és felesége levelezésének kimondójává. A zenekar pedig a magasban foglal helyet, karmesterük nekünk háttal. A darab multikulturális: a magyaros, olykor verbunkos dallamok közé az operettől a klezmerig többféle zene beépül (zene: Bella Ádám), ahogyan a jelmezek is e sokszínűséget mutatják. A háttérben lévő fal nemcsak díszlet, hanem egyfajta mediális szerepet is betölt, kortörténeti dokumentumokat közvetít, Gábor Dezső fényképének hordozója (Závada arcképe), az évszámok is ezen jelennek meg, míg óriási méretű képernyővé is válik a darab végi Urbán Vince kegyetlen, a kihallgató szerepében tetszelgő figurájának megmutatásakor. Ha „csak” díszlet, akkor elválaszt, főbelövések hátterét képezi, vérrel fröcskölődik be, s ezáltal statikusságából kibújva a gyilkosság bizonyítéka lesz (díszlet: Menczel Róbert).

Alföldi revüszínházat csinál, amelyben e szórakoztató műfaj súlyos szöveggel telik meg, könnyedsége mázsás kőként nehezedik a néző vállára: az olykor tipikus propagandaszövegekkel dolgozó darab karakterei egyszerre bábok és nagyon is hús-vér emberek, akiknek igazságérzete nem hagyja őket folyamatosan alárendelődni az önkény és az immoralitás mentén elképzelt világrendnek.

Földi Ádám Flamm Johannkája az egyik legösszetettebb figura. A belülről fakadó mély antiszemitizmusa meg-megtörik, segít Jankának is, amikor lecsukják bizonyos hamis iratok miatt, ám bátyjáért való önfeláldozása a darabban kissé motiválatlan, de így is kiemelkedő pillanat. Znamenák  a testvér, Flórián Imre karakterének a kettősségét pontosan rajzolja meg. Nagy Mari Jankája több tekintetben is kiemelkedik a színészi teljesítmények közül: a femme fatale, az irányító asszony, a „legbölcsebb szerető” hálás szerep számára, megjelenésében, jelmezeiben (Füzér Anni), tartásában képes a kegyetlenül élesen látó asszony megformálására.

Söptei Andrea Emmája igazi naiva, aki sokáig nem akar szembenézni az életveszéllyel, ami őt és kisfiát is fenyegeti, végül áldozatként felmagasztosul. Mátyássy Bence mint Palcsi a darabban sokkal jelentősebb szereppel bír, mint a regényben. Az, hogy a gyerekszájba adják az olykor propagandaszerű szövegeket, zseniális: ki látná a nácik legfőbb ellenségét egy védtelen gyerekben? A holokauszt értelmetlensége húsbavágóan realizálódik az ő karakterében. Az önmagával és másságával küzdő, főnökét rajongva szerető Weiner Ottót megformáló Szatory Dávid, a kegyetlen, vonzó, szexuálisan túlfűtött Vincét alakító Szabó Kimmel Tamás s Gáspár Kata a kezdetben játékszernek tekintett, majd áldozattá váló Márti alakjában egytől egyig kiegyenlített teljesítményt nyújtanak. A karból Halas Dóra több szerepbe is beugrik, különösen szép a darab végi, lokálban játszódó éneke. A kar egésze egyfajta „össznépi narrációt” ad, de túllép a kollektív bűnösség képviseletén, és felveti a kérdést, hogy lehet-e egy kollektíva minden tagját egységesen bűnösnek nevezni.

Alföldi rendezésének talán ez a legfőbb gondolata: nincs olyan, hogy eszme, idea, közösség, mindig csak az egyén, az ember számít, az ő tette, véleménye, a világról alkotott képe éppen ezért nagyon összetett kell, hogy legyen. S az eseményeket csak így lehet értékelni.

Weiner Janka: Nagy Mari

Gábor Dezsőné Kulcsár Emma: Söptei Andrea

Gábor Palcsi: Mátyássy Bence

Flórián Imre: Znamenák István

Flamm Johnnka: Földi Ádám

Weiner Ottó: Szatory Dávid

Urbán Vince: Szabó Kimmel Tamás

Geiger Márta: Gáspár Kata

Gábor Dezső hangja: Závada Pál

Kar – Bagázs: Dezső Sára, Gradsach Zoltán, Halas Dóra, Hiller Balázs, Mikecz Kornél, Murányi Márta, Nagy Zsófia, Pap Kinga Marjatta, Simon Júlia, Szabó József, Szász Barna

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Füzér Anni

Dramaturg: Vörös Róbert

Karvezető: Halas Dóra

Koreográfus: Gergye Krisztián, Dénes Zsolt

Korrepetítor: Komlósi Zsuzsa

Rendezőasszisztens: Herpai Rita
Zene: Bella Máté

Rendező: Alföldi Róbert

Bemutató: 2010. november 20.
Nemzeti Színház

Fotó: Gordon Eszter