„Régi hiányt pótol e kötet” – olvashatjuk az Akadémiai Kézikönyvek újonnan megjelent kötetének, a Gintli Tibor által szerkesztett Magyar irodalomnak hátlapján. A bölcsésztársadalom ünnepel, összegezte a könybemutatón Margócsy István, aki december 2-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett könyvbemutatón méltatta a könyvet.

Hét szerkesztő és három rész fonódik össze 1100 oldalon, a PIM Dísztermében legalább százan igazolták jelenlétükkel, hogy fontos eseménynek lehetünk részesei. Az asztal körül a szerzők: Szilágyi Márton, Vaderna Gábor, Gintli Tibor, Orlovszky Géza, Kiss Farkas Gábor és Laczházi Gyula foglaltak helyet, Schein Gábor nem tudott részt venni a rendezvényen.

Margócsy István azzal kezdte, nagy szükség volt erre az összefoglalóra, a magyar szakos tananyag nagyszabású prezentációjára, majd előrebocsátotta, bárhogy is értékeli majd a kritika, „A nagyot már akarni is szép és nemes dolog” - tartja a mondás. Az irodalomtörténet értelmezése számos kérdést felvet, minek a története ez valójában, és hogyan lehet elmesélni. Itt lineáris fejlődésregénnyel találkozunk, folytatta Margócsy, a kötet választ, kihagyja a külső változókat, az irodalmi intézmények történetével, az irodalmat érintő politikával nem kíván foglalkozni. Hiányolta a kritikatörténeti nézőpontot is, mely bemutatná azt az elméleti, fogalmi elváráshorizontot, melyben az adott mű megszületett. Radikális változások jelennek meg a Spenóthoz képest, a boldog és boldogtalan magyar szakosok „Bibliája” azonban mégis jelen van, a Magyar irodalom szembenézett vele, felülvizsgálta, és a kritikai él, amivel esetlegesen dolgozik, nem a Spenót fényét kívánja csökkenteni. Legalább ilyen fontos hagyomány Szegedy-Maszák Mihály A magyar irodalom történetei és Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című könyve is.

Margócsy négy részről beszélt, azonban a könyvben három kiemelt egység van, A régi magyar irodalom (a kezdetektől kb. 1750-ig), A klasszikus magyar irodalom (kb. 1750-től kb. 1900-ig), A modern és a kortárs magyar irodalom (kb. 1890-től napjainkig). Mindegyik más-más módszertant és történeti fogalmat használ, de leszögezte, egyik sem jobb a másiknál. Dicsérte a régi magyaros részben, hogy a szerzők (Kiss Farkas Gábor, Orlovszky Géza és Laczházi Gyula) nagyon jól mutatják meg, hogyan emelkednek ki fontos művek, illetve a reneszánsz, reformáció és barokk korából származó művek elemzései is jelentős munkák. „Rengeteget tanultam” - mondja Margócsy, aztán hozzáteszi hiányérzetét, nem érti, Sylvester János hogy maradhatott ki.

A Szilágy Márton és Vaderna Gábor által jegyzett XVIII., XIX. századról szóló rész a legimpozánsabb történetiséggel bír, kormetszetet látunk, fejlődés- és kibomlástörténetet. Központi motívumként a költői és prózai szerep és a beszédmód változásait említi meg. Bátran és szerencsésen darabolják fel a szerzők az életműveket, posztmodern módon metaforikus olvasásra tesznek javaslatot. A vizsgált anyag bizonyos szempontból bővült, Margócsy a mesterkedő költészetet hozta példaként, azonban fájó szívvel beszélt a Beszterce ostromáról – azt ugyanis hiába kereste. 

A XX. század első felének magyar irodalma más koncepcióra épül, egymás mellé rendelt „kitűnően megírt portrékat” találunk. Itt a nyelvhasználat és a nyelvi megszólalás különbségei mentén halad a szerző, Gintli Tibor, a líra nyelvi gesztusai kerülnek előtérbe a lélektannal szemben, a prózában a metaforikus szerkezetek, a narratív létértelmezés kategóriái, Szentkuthy, Szerb Antal és Karinthy impozáns bemutatása mellett az esztétikai kritika gesztusa dicséretre méltó.

A negyedik rész, a kortársakkal foglalkozó, az eddigiekkel ellentétben erősen épít a történetiségre, a kultúrpolitikai manipulációra, és hangsúlyozottan paradigmaváltásról beszél. Schein Gábor írásaiban portrészerű életműveket találunk, amelyekbe aprólékosan elemezve bele tudna kötni, mondta Marócsy, de aztán összenevetett a közönséggel, mondván, ez az irodalom sajátja.

A magyar irodalom elmesélhetetlen, csak mesélni lehet róla, belőle - így a végszó, mely után Gintli Tibor hiába próbálta szóra bírni a közönséget, ezért az asztalnál ülőkhöz fordult. Ő maga az előszót hangsúlyozta, melybe mindenki beleírt, melyre mindenki rábólintott, ezért a Margócsy által kiemelt négyféle olvasatot ő elvként definiálta, miszerint az „egység és különbözőség” elveit tartotta szem előtt. Mivel ez egy hétszerzős könyv, szerkesztőként nem akarta volna elmosni az egyes arcokat, inkább az volt a célja, hogy kiemelje mindegyikük erősségét. És nagyon fontos volt, hogy át tudjanak adni valamit az olvasás öröméből, az elbeszélés izgalmából, az olvasóra mint beszédpartnerre tekintve, a tekintélyelvűséget messzire elkerülve.

Szilágyi Márton a kötet kiadó által meghatározott célját és terjedelmét emelte ki, miszerint a magyar szakos egyetemistáknak szerettek volna átfogó kézikönyvet nyújtani, és ezzel párhuzamosan az érdeklődő olvasókat is megcélozták. Hangsúlyozta, hogy ha nincs benne valaki, az korántsem jelent értékítéletet, kiemelés és elhagyás működik totális irodalomtörténet helyett.

Kiss Farkas Gábor a Spenótra tért vissza, méltatva annak jelentőségét, de az is bizonyossá vált, hogy az utóbbi években népszerű olvasatokat, meglátásokat ideje megmutatni a nagyközönségnek is.

Kaptunk hideget és meleget is, mondta később Gintli, és ez így van jól. Míg az első sorokban kacarászó irodalmárgyerekek mosolyogtak apára büszkén, hisz érezték, valami nagy dolog történik, apának a másik szélről a kollégák integettek, illene magát a könyvet is megmutatni. Nem kínos volt, hanem bájos és emberi, örömből való.