Régóta fenem a fogam mindkét zenészre, ezért nagy örömmel és várakozással készülődtem Joshua Redman és Brad Mehldau Művészetek Palotájabeli koncertjére. Végül egy más téren nagyon, jazzben csak kicsit járatos barátommal jutottam el az Ígéret Földjére.

Elég jó helyre szólt a jegyünk, ahonnan mindent világosan láttam és hallottam, beleértve a zsúfolt koncerttermet, ahol mondhatni a csilláron is lógtak az emberek. Viszonylag hamar feljött a színpadra a két zenész és játszani kezdtek.

Joshua Redman / Brad Mehldau Duo

Az első két saját szám (címekben nem vagyok túl jó:-) inkább ritmikai játék volt, ahol megismertük azt a csipetnyit latinos, rendkívül finom ritmikai keretet, amelyben a két zenész mozgott. Én két dologra figyeltem fel, ami a bonyolult ritmikai struktúráknak is köszönhető: egyrészt a hangszerek közötti átmenetek dinamikája kicsit darabos volt, másrészt – bár önmagukban tökéletesen pontosan játszottak – mindig volt néhány pillanat, amíg egymásra hangolódott a két zenész. Kezdésnek picit lassúnak és bizonytalannak bizonyultak:-)

Aztán jöttek elő a sztenderdek – egy-egy saját számmal tarkítva – amikben végül mindkét zenész kivillanthatta egyéni teljesítményét. Barátomnak pont kevésbé tetszett, de én nagyon díjaztam, amikor Redman egy mély szólamot illesztett (álpolifónia) a szólója alá. Tudniillik – bár nem vagyok szaxofon rajongó – ezen a hangszeren rendkívül jó zenészek szólóztak már, szóval nem könnyű újat hozni, én pedig nem hallottam még ilyet mástól.

Brad Mehldau & Joshua Redman - Lithium

Mehldau „villantása” számomra egy olyan rész volt, ahol valódi polifóniában és rendkívül tömör hangzással ám villámgyorsan basszust, ritmust és „szólót” játszott. A koncerten egyébként is az egyik legnagyszerűbb teljesítmény szerintem az volt, hogy a két zenész a két hangszerből szinte nagyzenekari teltséget tudott kihozni.

Brad Mehldau - Things Behind the Sun

Ugyanakkor egyetlen közös szerzeményt sem játszottak. Ráadásul, mint ahogy ezt már említettem is, bár önmagukban tökéletesen pontosak voltak, egymáshoz hangolódniuk kellett. Szóval volt egy olyan érzésem, hogy nem két összetartozó, jól összeszokott zenészt hallunk, hanem két rendkívüli, ám olyan zenészt, akik csak alkalmilag álltak össze. És ezt az érzésemet erősítette az a tény, hogy a műsor végig sztenderd számokba illesztett saját szerzeményekből állt.

A végére maradt az, amivel egyébként először szembesültem: a zenészek pofátlanul fiatalok. Ahogy először megjelentek a színpadon, én olyan húszas éveikben járóknak tippeltem volna őket. (Persze a barátom azt mondta, hogy korunkbéliek.)

Először Joshua beszélt két szám között, és elmondta, hogy nem először jár Magyarországon, de most meglepi a koncertterem pompája. Kedves és közvetlen volt. Később Brad is beszélt, aki egyébként inkább a zongora mögött bújt meg, és ő is nagyon közvetlen embernek bizonyult.

Végeredményben azt gondolom, hogy a jövő generáció nagymestereit hallottuk most a Művészetek Palotájában. Ugyanakkor játszott itt már néhány nagymester, ezért azt is el kell mondanom, hogy van, lesz még mit tanulniuk. De ha együtt maradnak, mindenképpen – össze kell szokniuk.

A Művészetek Palotája hálás közönsége töretlen vastapssal ünnepelte a két zenészt, amivel még két ráadást tudott kicsiholni belőlük.