„Egy Omaszta Mátyás nevű szaros csizmás, büdös, tót kulák tekintélyes haragosi nagygazda” meglepett testébe hat golyó fúródik, egy teljes tár ólom, szakítva tüdőt, szívet, köldököt, gégeporcot, alhasat, végül az aorta maximát, maga mögött lőporfüstöt hagyva és titokzatot.

Németh Gábor MrT kritikáját idézi a Szegeden, az isten háta mögött – a Dóm téren (sic!) – élő szerző regényéről: „Bonyolult, mind horizontálisan, mind vertikálisan összetett kötetről van szó (…), belesűrítve a szerteágazó történetbe az elmúlt két századot, az elbeszélés módjába meg a misztikus thrillertől kezdve a sima krimin át az újabb magyar történelmi regények műfaji és poétikai sajátosságait, megspékelve költői leírásokkal, és mélyreható, meghökkentő elmefuttatásokkal. Szóval, ha úgy vesszük, bölcsészkrimi ez (…). Nálam egy szinten van Darvasi László és Rakovszky Zsuzsa történelmi cuccaival, sőt.” Bölcsészkrimi? Szilasi László alkut kötött: a cím legyen Szentek hárfája, a fülszöveg lehet történelmi regény és intellektuális krimi. A másik fülén hiába hallgatja el, hogy irodalomtörténész, szikáran csak születési hely és évszám, a szövegértelmezésre ez a szerep mégis rátelepedett - hiába szeretné kibújtatni alóla -, az eddigiekre legalábbis.

Szilasi gimnazistaként kitalált egy történetet, amit most megírt olyképpen, hogy egy más hang szólalhatott meg belőle, mint az eddigiek, az egészből maga a nyomozás azonban nem érdekli, csak annak struktúrája. A békéscsabai evangélikus nagytemplomot nézegette, és meglátta az időben eltolt nézőpontokat, az épületet, az alaprajzot, valamint az ifjúsági ház falán a két, egymás melletti, irtózatos méretű olajfestményt: Omaszta és felesége képét. Az építészettörténet foglalkoztatja, Pécs – Ottlik miatt – és Árpádharagos, épületek, melyeket ugyanaz az ember tervezett, koincidenciák. Mint még Kádár halálának és Városunk napjának azonos időpontja, amikor a hős lekászálódik a pesti személyről ilyenformán: „papírvékony talpú, jajpiros tornacipőt viseltem méregzöld Adidasfűzővel, mocskos, khakiszínű MadDoX rövidnadrágot (…), egy citromsárga, műszálas Méta pólót”. És a nevek: Grynaeus, egy kutatóé, a disznózsír jelentésű Omasta, de Apolló és Dionüszosz is ott küzdenek egymással, és amikor mindez tudatosul a szerzőben - Esterházyval élve nem csak az van a könyvben, amit beletettél - onnantól kezdve jobbá lesz a szöveg.

De mi is a helyzet az igazsággal? A „gomolygó narrátor” beszél, nem az a fontos, hogy éppen ki, ebben a gomolygásban, hanem az, amit mond a megszólítottnak, a szuperolvasónak: ”ők is köszöntsék Szent Fiad, a Megváltó születését”. Van igazság, néha a mangalica suba alatt, néha „a medvék, farkasok, vérivó mormoták” csámcsogásában, a sakkjátszmában („Behatolt a király!”), néha pedig fönt, a nyolcvanöt méteres tornyon lévő templomgombban, van igazság, de megközelíthetetlen, nem férünk hozzá. Aztán a végén Makovicza, a nem bölcs őrült, hanem romos alkoholista elmondja, mi a helyzet, úgy, hogy ne nagyon akarjunk hinni neki. A gonosz él, a gonosznak van sorsa, sokáig ugyan győzelemre áll, de eleve el van bukva, mondja Szilasi.

1

2

3

4

Szavak, amelyek nincsenek szótárakban, szavak, melyek a regény létezése által teremtődnek. Németh Gábor a Mintha című tanulmányt idézi fel, a szó referencialitását, a tulajdonnevek rámutató gesztusát, melyhez Szilasi kapcsolódik az imaginációval, az álmok megírásával, a tulajdonnevek történeteivel, különböző narratíváknak szövegbe emelő szerepével, és egy bizonyos Charles Tyrwhitt-féle világoskék inggel.

Az általa felolvasott részben is mesélnek a tárgyak, nevek - ízük van, szaguk: „Regdon Ottó megnyugtató és nagyszabású volt, mint egy vasárnap délelőtt vetített indiánfilm, vagy az a szó, hogy Remington. (…) Burjánzó, őszülő mellszőrzete rábukott a koszosfehér mellényre, hónaljába, mint a varázsceruza, nagy, fekete, Yugoton-kiadású bakelitlemezeket rajzolt az izzadság”.

A paraszti világnak pedig van egy főépülete, majd egyre kisebb házak mellette, és szépen, lassan ér véget a tanya. Szilasi László nagyapjának nádfedelesei íródtak meg Omaszta tanyájaként, nagyapja minden idők legnagyobb subája Omaszta mangalicasátra, a „zsírparaszté”, akit megölt magában a szerző, kiiktatott tanyát, subát, személyes tétjeit illetően ez lenne a nyomozás vége. Befejezésül jönnek még nevek, a cím kapcsán a Harmonia Caelestis, Térey nyelvnyaggatása, a pörögve aláhulló Tranoscius, Szerb Antal & Umberto Eco szellemképe és Németh Gábor, aki szerint e könyv olvasása léha és érzéki tapasztalat. Érzéki és léha. „Csak a szerelem. Meg a Maserati”.