Mielőtt azonban kedvünkre kilubickolhattuk volna magunkat a melankólia óceánjában, először – manapság már szokás szerint – stílusidegen vizekre kellett evezni, nevezetesen a germán The Ocean elnevezésű zenészkollektíva mini-koncertjére.

A NegativeArt iroda lassan passziót űz abból, hogy elő- és/vagy főzenekarként leszervezzék a „poszt-metal” semmitmondó, ám némi igazságot tartalmazó kategóriájába besuvasztott együttest. Jól is teszik, hiszen egyrészt a Robin Staps gitáros és agytröszt által vezetett zenekar kultstátusznak örvend széles Európában, másrészt még senki nem halt bele abba, hogy feszegette ízlésvilágának határait.

A progresszív és klasszikus zenei elemeket experimentális úton keverő és a doom súlyosságát mérföldekkel leköröző, sludge metálba is invesztáló The Ocean munkássága pont idén, a beszédes című Heliocentric – Anthropocentric lemezpárossal teljesedett ki – no meg Loic Rossetti énekes-őrült leigazolásával, aki végre nem csupán a kaotikus érzésvilágot hörgésbe öntő durvulatokra, hanem a finoman megkomponált, lebegő dallamvilág megformálására is képes.

Hiába jelent viszont meg novemberben az Anthropocentric, túlságosan nem élvezhettük ki ezt, ugyanis a zenekar fél órát késett, és mindössze 3 szám erejéig „szórakoztatták” a nagyérdeműt.

Állítólag feltartóztatták a buszukat ellenőrzés okán – ám aki látta júniusi koncertjükön a merchandise mellé kifüggesztett „We need weed” feliratú táblácskájukat, némi rosszindulatú gyanakvást is érezhetett. Sebaj, valószínűleg úgyse Ocean-fanatikusok álldogáltak a hajdani E-Klub koncerttermében, és az, amit láttunk (ill. amit nem), az is beszédes volt.

A következő felvezető akt a Cavanagh-tesók állítólagos nagy kedvence, Petter Carlsen volt, aki egy szimpatikus norvég fiatalember, szimpatikus bátorsággal, ugyanis egy szál gitárral állt ki a színpadra, hogy elszórakoztassa (a) The Ocean zúzdája után a közönséget.

Dicséretes, sőt, mindenképp érdekes próbálkozás volt, de inkább illett volna egy romantikus étterem exkluzív zenész-vendégéhez, mint egy rockkoncert felvezetésének.

Úriemberünk igazi romantikus széplélek, tábortűz melletti csajozások koronázatlan kiskirálya, aki a felsőosztálybeliekről alkotott sztereotípiák tökéletes kielégítője lehetne. Zenéje ezen az estén akkor vált érdekessé, amikor az Anathema-tagok felvonultak, hogy besegítsenek neki, kiteljesítve az egy-két szám után elszunnyadó, ellaposodó zenei élményt. Mert a változatosság, az kell, legyen bármennyire „szép” is valami: önmagában még nem áll meg a lábán.

Melankólia I.: a giccsközeli-tábortüzes verzió

Pedig önjelölt trubadúr-hősünk igen kellemes, érzelemdús orgánummal rendelkezik – szó se róla, ez alapkövetelmény a műfajában, amit viszont gitárosként művelt, az nem volt túlságosan figyelemfelkeltő. Persze, öngyilkos próbálkozás, hiszen a legegyszerűbb, ám mégis fülbemászó, minimalista gitárdallamokat nehéz számról számra produkálni. Egyre viszont jó volt: kellően hangulatba hozta a közönséget a soros Anathema-koncertre. Ezt ígérték a sajtóközleményben is, és ezt kaptuk ténylegesen is, se többet, se kevesebbet. Teljesen korrekt üzlet, nemde?

A hazai keménymag lelkesedése töretlen, úgyhogy ezúttal is közel teltház várta a Cavanagh-testvérek zenei különítményét, amelynek már Lee Douglas énekesnő is teljes jogú tagja volt: az idei We’re Here Because We’re Here című lemezen is sokkal nagyobb szerepet kapott, ami mindenképpen jót tett az Anathema zenéjének: őserejű és mégis hihetetlenül nőies orgánuma tökéletes párost alkot Vincent Cavanagh törékeny, fájdalmasan szép hangjával.

Az, hogy eljutottak zenei „fejlődésük” eddigi csúcspontjára, nem feltétlen azt takarja, hogy a legjobb dalaikat írták meg ezen a tautologikus című albumon, hanem hogy túlléptek saját hatásaikon. Anno még doom metál együttesként kezdték, ám lassan, de biztosan lebontották a 90-es évek közepétől az önkifejezés korlátjait jelentő fémzenei határokat.
 

Melankólia II.: a „transzcendentális” (Thin Air)

Ebben az örökérvényű Pink Floyd örökérvényű hangulat- és dallamvilágát hívták segítségül, és szavakkal gyakran megfoghatatlan, éteri szépségű muzsikájukat „atmoszférikus rockként” írták le. Mostanra azonban már nem valamiféle zenetörténeti hatást lehet kibogarászni a gyönyörűséges hangjegyek között: a We’re Here Because We’re Here olyan zene, amit a Pink Floyd is játszana, ha mindegyik tagja élne, és ma is együtt alkotnának. Ha azt mondjuk, transzcendentális zenét alkottak, ez nem költői (vagy kritikusi) túlzás, se nem a zenének mint vallási élménynek a visszahozatalára tett kísérlet.

Sőt, ők maguk aspirálnak erre dalszövegeikben (csak pár jelzésértékű számcím: „Minden”, „Jelenlét”, „Univerzális”) és folyamszerű, lassú, hipnotikus kezdetekből epikus-eksztatikus fináléban tobzódó dal(lam)aikban.

Felesleges műfaji címkéket ráerőltetni a lemezre: ez már nem rock, csupán atmoszférikus, hiszen a hangulat, az érzelem kizárólagos létjogosultságot és elsőbbséget nyer, a technikai körítés és az, hogy ezt elektronikai úton-módon prezentálják, szinte fel sem tűnik már, szublimálódik.

Melankólia III.: a fájdalmas (One Last Goodbye)

Szóval, a koncert kezdéseképpen, ától cettig előadták az egyórás korongot. Nem szórták szét a régi slágerek közé – ami merész húzás, de bevált. Bármennyire is lenyűgöző az Anathema muzikális univerzuma és vele legutóbbi alkotásuk, ha csak a koncertet nézem, néha bizony jót tett volna neki, ha mégiscsak elosztják arányosan a dalokat, ám azzal azok hangulati és tematikus egységét törték volna meg. Tudjuk, hogy nem minden dal való koncertre, viszont ez így volt kerek. Aki pedig esetleg elmélázott alatta, az mindig figyelhette az élőben még jobb teljesítményt nyújtó (manapság ritkaság!) Lee Douglast, aki a régi számoknak is tovább emelte a fényét.

Melankólia IV.: az andalító-elszállós (A Natural Disaster)

A friss korong számai után ugyanis egy igazi best of blokkot kapott a szokásosnál is lelkesebb, minden dalt hatalmas ovációval megtisztelő publikum.

Szerencsére a brit fiúk is tisztában vannak vele, hogy a melankóliában úszó, hányatott sorsú párkapcsolatok soundtrackjeként is kiválóan funkcionáló zenéi munkásságuk talán legjobb lemeze az 1999-es Judgement, így annak nyitónégyesével folytatták a végül 2,5 órásra duzzadó koncertet. Ezek már valamelyest pörgősebb számok voltak – lásd a hipnotikus basszusfutammal megáldott Deep –, így a közönség is beindult, bár a metálkoncerteken hivatalos manírjaikat – lökdösődés, ésatöbbi – ezúttal igazán otthon felejthették volna.

Csodák csodájára, a régi számok alatt Danny Cavanagh, az öltönyben és fehér sapkában tündöklő gitáros is felvidult (csak onnan tudjuk, hogy ezt be is jelentette) – talán ő volt az egyetlen, aki nem érezte magát remekül az este folyamán.

Melankólia V.: a „gótikus” (Empty)

Merthogy az Anathema zenéje – az egyik – élő példa arra, hogy a melankólia a muzsikában nem deprimáló, éppen ellenkezőleg: felszabadító érzés. A mellettem álló lány végigsírta a koncertet – mégsem volt szomorú.

Manapság, amikor e fogalmat inkább az „emo” szintjére koptatták le, vagy szimplán azonosítják a szomorúsággal, neadjisten a giccsel, akkor igazi gyöngyszemként tarthatjuk számon az Anathema zenéjét és szövegeit, amikben tökéletesen desztillált formában érhető tetten ez az unikális életérzés.

Inkább hallgatni kell, mint leírni, hiszen nyakig a paradoxonok területén vagyunk: nem valaminek az elvesztése, hanem a sorsszerűség, a fátum kikerülhetetlensége, a vágyakozás beteljesülhetetlensége, vagy éppen az elmúlás visszafordíthatatlansága, amit dalaikban megfogalmaznak. Nagy szavak, ám tökéletesen kézzelfoghatóak: az új Anathema lemez utolsó számának a címe Hindsight, amelynek egyik lehetséges fordítása: utólagos belátás.

Melankólia VI.: a katartikus (Fragile Dreams)

Na, pont erről van szó. Ha valaki beleles egy Anathema dalszövegbe, ott is rokon ívású sorokra lelhet. A fájdalom is lehet produktív-katartikus, az Anathema zenéje pedig pont ilyen: egyszerre édesbús és felszabadult. A két véglet: a Danny által egy szál akusztikus gitárral előadott Are You There? törékeny melódiái és a Judgement erőteljes, mozgékony, metalos gitárszólója.

Nemcsak lemezen izzottak az érzelmektől, az okos szövegektől és a hullámzó atmoszférától a zenekar dalai, hanem élőben is: az Anathema kiváló koncertzenekar. Semmi felesleges konferálás, bohóckodás, nem is illett volna ide. A rajongók ugyanis fanatikusok, akik oda-vissza ismerik a dalokat, így hát bemutatni sem kell őket. Vincent pedig újfent perfekt teljesítményt nyújtott a mikrofonnál, hamis hangot nem találtam - igaz, nem is kerestem.

A kitartó lelkesedés okán ráadásul két ráadásblokkot is kaptunk: az elsőbe a legnagyobb Anathema-slágerek kaptak helyet, a One Last Goodbye-tól a fájdalmasan szép hegedűmelódiával támogatott Fragile Dreams-ig. Aztán következett a példakép előtti tisztelgés, a „világ legjobb gitárszólóját” felvonultató Comfortably Numb, ami szintúgy hibátlan volt.

Ha mindenképp meg kéne fogalmazni valamiféle kritikát az estével kapcsolatban, akkor mindössze annyit lehetne, hogy - talán - egy-két ritkaság belefért volna még a programba. Ám igaz, pont az első felvonás volt tele ritkaságokkal, hiszen valószínűleg csak 2-3 szám lesz maradandó része a jövőbeni koncertprogramnak a We’re Here Because We’re Here-ről.

Melankólia VII.: a rockos (Deep)

Lehetne még beszélni arról, hogy a dobos John Douglas milyen témákkal színesítette a számokat, vagy hogy Jamie Cavanagh mekkora szerepet kapott az estén basszusgitárjával, hogyan építkeztek Vincent és Lee Douglas duettjei, hogyan szólózott Danny és Vincent, hogyan ropták – szó szerint – a táncot hármasban Leevel, vagy hogyan segített be vokálozni a ráadásban Petter, de úgy érzem, nem érdemes.

Ugyanis tökéletes koncert volt ez. Amiről pedig beszélni nem lehet, azt hallgatni kell…

A koncerten elhangzott dalok:

Thin Air
Summernight Horizon
Dreaming Light
Everything
Angels Walk Among Us
Presence
A Simple Mistake
Get Off, Get Out
Universal
Hindsight
Deep
Pitiless
Forgotten Hopes
Destiny Is Dead
Balance
Closer
A Natural Disaster
Empty
Lost Control
Judgement
Temporary Peace
Flying
Are You There?
Parisienne Moonlight
One Last Goodbye
Fragile Dreams
Comfortably Numb