PRAE.HU: Mindannyiunknak van egyfajta Kipling-élménye, amely leginkább A dzsungel könyvéhez (vagy annak valamely feldolgozásához) köthető, illetve Kipling világmagyarázó meséihez. Mostanában mintha a teljes Kipling-életmű a figyelem középpontjába került volna, sorra jelennek meg magyarul a felnőtteknek szóló művei. Szerinted minek köszönhető ez a Kipling-reneszánsz?

Annak, hogy ez a reneszánsz elindult, a kiadók oldaláról van egy egészen prózai oka: Kipling 1936-ban halt meg, vagyis 2006-ban telt le az a hetven év, amely után egy külföldi szerző művének kiadásakor nem kell az örökösöknek vagy a kiadójának jogdíjat fizetni. Ami egy magyar könyv költségvetésében nem elhanyagolható tétel. A másik oka – ugyancsak kiadói oldalról – ennél sokkal személyesebb természetű: a Kelet kiadó vezetőjének, Péczely Lajosnak szívügye Kipling, és talált hozzá egy Kipling-téren ugyancsak lelkes szerkesztőt, Sári Lászlót, aki még az első Kipling-novelláskötethez összehozott egy elég ütőképes fordítócsapatot, amely azóta is együtt maradt. Van köztük angolul publikáló indiai szerzők fordításában tapasztalt fordító, van tehetséges, Kipling-mániás fiatal, van két kiváló indológus, és van egy-két olyan hihetetlen munkabírású profi is, aki egyszerűen bármit lefordít, amit az orra elé tesznek. Mindez pedig azért nem mindegy, mert Kiplinget fordítani elképesztően nehéz. 

PRAE.HU: Milyen nehézségekbe ütközhet a műfordító? 

Nehéz jól visszaadni azt a fajta egyszerre magabiztos és körülményeskedő, önmagával szemben is távolságtartó angol gyarmati gőgöt, amely e novellák mögött felsejlik. Legalábbis nekem nehéz. Ezen kívül a Kipling novellák tele vannak olyasmivel – például különféle nyelvjárások rontott változatának katonaszlengjét beszélő részeg alakokkal, elszigetelt, India-specifikus reáliákkal, gépek, hidak, hajók, gőzautók, gőzkazánok műszaki leírásaival –, amibe egy európai műveltségű fordítónak beletört volna a bicskája az internet kora előtt. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a korábbi fordítógenerációk gyakorlatilag meg sem próbálkoztak vele, leszámítva persze a meséket, amelyek összehasonlíthatatlanul könnyebben fordíthatók a felnőtt novelláknál.

PRAE.HU: Ha már a meséknél tartunk: neked milyen gyerekkori Kipling-élményeid voltak? Most, hogy felnőttként és főként műfordítóként találkoztál a meséivel, mennyiben módosult a róluk kialakított képed?

Gyerekkoromból rémlik Maugli története meg a Riki-Tiki-Tévi. Úgy emlékszem, nagyon megfogott az az elképzelés, hogy élhet az ember családi viszonyban állatokkal is. Akkoriban nagyon szerettem az állatokat, főleg a kutyákat, jobban, mint az embereket. De ez már szerencsére elmúlt. A Riki-Tiki-Tévit moziban láttam az apámmal, izgi volt, és nagy hatással volt rám, hogy igazi kígyó szerepelt benne, azelőtt főként csak rajzfilmeket nézhettem. A Jékely Zoltán és Szász Imre fordításában megjelent mesékkel, úgy emlékszem, nem találkoztam. De amikor megkaptam fordításra a meséket, az tűnt fel bennük legelőször, hogy hihetetlenül frissnek, modernnek tűnnek. És ennek főképp talán az az oka, hogy ezek nagyon ironikus szövegek: a narrátor folyton kifigurázza önmagát és azt a szituációt, hogy egy apa – egy tudálékos, körülményeskedő angol férfi – mesél a gyerekének, és közben folyton nevelni, tanítani próbálja. A magyar meseírói hagyományban ez az ironikus attitűd csak a legfiatalabb generáció meséiben jelent meg.

PRAE.HU: Kipling meséit több generáció az említett Jékely Zoltán és Szász Imre-féle fordításában ismerhette meg. Nagy elődök ők, mégis szükség volt az újrafordításra. Miért? Találkoztál-e a szövegeikben félrefordításokkal, esetleg kiütköző fordítástechnikai vagy akár világnézeti különbségekkel?

Voltak bennük félrefordítások, gyanús maszatolások is, ami megint csak annak számlájára írható, hogy akkoriban még nem volt internet, és nem volt hol utánanézni például a különféle egzotikus állatok neveinek. De Jékelyék fordítói hozzáállása is egészen más volt még, mint a miénk: vagy nem érzékelték az iróniát, vagy pedig úgy gondolták, hogy az ilyesmi nem való egy magyar gyerekeknek szóló mesekönyvbe. És egyáltalán: ők még azt a modernista fordítói hagyományt folytatták, amely úgy tartotta, hogy a jó fordítás olyan, mintha a célnyelven született volna, ezért igyekeztek megszüntetni a forrásnyelv és a célnyelv feszültségét, és az eredetit a fordítás irodalmi nyelvének hagyományaihoz igazítani. Jékely és Szász fordításai jó szövegek, de mai szemmel nézve talán nem olyan nagyon jó fordítások. Ma egy fordítás akkor jó, ha a célnyelv nem fedi el a nyelvek közötti különbségeket, hanem a kétféle hagyomány egyedi, és – épp egyediségénél fogva – érdekes vagy elgondolkodtató vagy éppen katartikus kölcsönhatásba lép.

PRAE.HU: A Sziget Könyvkiadónál megjelent Hogyvolt-meséket Greskovits Endrével közösen fordítottátok. Hogyan, minek alapján osztottátok fel a munkát?

A verseket én kértem, mert szeretek verset fordítani, jó játék, ráadásul szeretnék jobban beletanulni a versfordításba. A meséket viszont eléggé véletlenszerűen osztottuk szét: leültünk, kinyitottuk a tartalomjegyzéket, és E meg D betűket írtunk a címek mellé. Aztán még egy csomót kellett variálnunk, mert kiderült, hogy nekem pont a rövid szövegek jutottak, Endrének meg a hosszúak, úgyhogy levelezgettünk egy sort. A lényeg az, hogy a mesék elosztásában nem volt semmi komoly koncepciónk; egyedül arra figyeltünk, hogy a két ábécés szöveget (Hogy írták le az első betűt?, Hogyan lett az ábécé?) lehetőleg egy ember fordítsa. Aztán a végén meg is szerkesztettük a könyvet: megállapodtunk néhány dologban, aminek egységesnek kell lennie, aztán átnéztük egymás szövegeit.

PRAE.HU: Az elefántkölyök című kötet, amely a Móra kiadónál több kiadást is megért 1963 óta, egy karcsú kis könyv, kilenc mesét tartalmaz. A Hogyvolt-mesék könyvtárgyként is óriási, és több mesét is magába foglal (szám szerint tizenkettőt). Mi okozza a markáns eltérést?

Nem tudom, Jékelyék melyik kiadásból dolgoztak. A Kipling-szövegeknek általában többféle kiadásuk van, az is eléggé jellemző, hogy az egyik kiadásban vannak versek, a másikban pedig nincsenek. Ennek nem néztünk utána: lehet, hogy létezett egy karcsúsított kiadás is, de az is lehet, hogy Jékelyék szabadon válogattak a mesékből, és kihagyták a két ábécés szöveget (abból a szempontból valóban „kilógnak” a kötetből, hogy nem állatmesék); de kihagyták a ceteset is, ami pedig állatos mese, ráadásul a jobbak közül. Azt sem tudom, hogy a verseket miért nem fordították le, mert nagyon jók, nagyon viccesek, és helyenként még szépek is. A két ősemberes, ábécés meséhez tartozó vers például Kipling „nagy versei” közé tartozik. De van még egy fontos különbség: mi egy olyan kiadásból dolgoztunk, amelyben a meséket Kipling fametszetei illusztrálják; ezekhez Kipling képleírásokat is írt, amelyek sokszor még jobbak is, mint a hozzájuk tartozó mesék.

"Ezen a képen a Cet látható, amint éppen elnyeli a határtalan leleményességű tengerészt meg a tutajt meg a bicskát meg a nadrágtartót, amelyről semmi szín alatt nem szabad megfeledkezned"

PRAE.HU: Várhatóak további Kipling fordítások?

Nem tudom, ez a kiadókon múlik. Az mindenesetre biztos, hogy valahányszor belefogtunk a rendkívül terjedelmes és ennek megfelelően váltakozó színvonalú életmű átrostálásába, mindig kiderült, hogy vannak itt még egészen jó novellák, sőt olyanok is, amelyek elbeszéléstechnikai szempontból is hihetetlenül érdekesek. De engem most jobban érdekelnek a klasszikus mesék újrafordíthatóságának kérdései. Szerintem még a Micimackót is érdemes volna újrafordítani, bár tudom, hogy sokak szemében ez szentségtörés volna. Kiplingtől pedig ott van még A dzsungel könyve, amit – ugyanazon okokból, mint amikről az előbb a Hogyvolt-mesékkel kapcsolatban beszéltünk – ugyancsak érdemes és érdekes volna újrafordítani.