A Colosseum – állítólagos – búcsúkoncertjét meglehetősen nagy érdeklődés kísérte, amit már a jegyszerzés körülményei is előre sejtettek: többek között a koncert előtt nem sokkal megtudtam, hogy nem kell sietnem, az „ingyenélőket” csak később, állóhelyekre engedik be:-)

És még így is meglepett, hogy milyen hosszú sor áll még a meghirdetett kezdés időpontjában a kapu előtt, jegyre várva. Először nem tudtam, hogy mit csináljak, s csak néhány perc után álltam ki a sorból és furakodtam előre, hogy sajtós vagyok. Ez mindenesetre segített a morcona, ám annál humorosabb kerberusz viccével segítve: mármint sajtos?

Tényleg vicces volt, sokkal viccesebb, mint a koncertterembe érve elkönyvelni, hogy egy csomó ember közé zsúfolódva, a hangfalak közvetlen közelében kell végighallgatnom ezt a „hattyúdalt”. A viccet pedig tovább tetézte - hogy előrerohanjak mondandómban – az a döbbenetes felismerés, hogy az emberi kommunikációs szükséglet mindent felülír: a hangszórók közvetlen közelében is, a cimborák egymás fülébe üvöltik, hogy: „hallod milyen jó”?

Na de félretéve a viccet, végül felvonult a színpadra a legendás Colosseum (II) és elkezdődött a koncert. Olyan elannal kezdtek, hogy nagyjából a második (és egyenként nem különösebben rövid, cirka 10-15 perces) szám végéig kollégám azon mondásán tűnődtem, hogy a fokozhatatlan folytonos felsőfok előbb-utóbb unalomba csap. A harmadik számtól azonban csipetnyi „lassulás” következett be, szóval az unalom elmaradt.

Őszintén megvallva nekem egy picit túl rockos ez a zene: én inkább a Colosseumon (mármint I-en) nőttem fel, mint az előbb Colosseum (II)-ként aposztrofált csapaton. Néhol a Blood Sweat and Tears, néhol a King Crimson ködlött fel lelki szemeim előtt, ám mindig azzal a jó érzéssel, hogy egyedien blues-os ez a hangzás – nem kevéssé Chris Farlow hangja és egyéniségének köszönhetően -, mégis, alapvetően rock.

Chris Farlowe & Clem Clempson & Hamburg Blues Band - So Hard To Get Along With

Érdekes volt a színpadi látvány: nagypapa korú emberkéket láttunk, akik nem is különösebben leplezték korukat. Barbara Thompson szinte végig előre görnyedve játszott, olykor mint egy vén boszorka. Mindeközben az egész műsor olyan szinten pörgött és olyan energiától áradt, hogy azon tanakodtam némi rocktörténeti felhanggal: micsoda energiával kellett ezeknek még zenélniük, hogy ellensúlyozzák a máskülönben ma csapból is áradó – látvány hiányát.

Ahogy azt mondtam, nekem egy picit túl rockos volt a műsor és csak hellyel-közzel progresszív. A legüdítőbb kivétel ez alól Barbara Thompson volt, aki előre görnyedve, néhol valóban boszorkányra emlékeztetve olyan szólókat játszott, hogy csak elhűlve hallgattam. A rendkívüli egyéniséget és biztos technikai tudást csodáltam játékában.

Barbara Thompson - Paraphernalia

Emlékezvén az A38-on való fellépésére, picit meg is lepett, hogy – már amennyire féloldalas látószögem megengedte – úgy láttam, Chris Farlow nagyrészt állva énekel. Valahol a koncert fele táján volt egy rész, amikor a dobos hosszan beszélt, és olyan érzésem volt, most Chrisnek pihennie kell. Ettől eltekintve hihetetlen energiával énekelt, s improvizált hozzá időnként szöveget: újra meghódítva a közönséget a helyszín, Budapest beleszövésével scat-jébe.

A koncert egyféle válogatását adta a Colosseum II tevékenységének: elsöprő energiájú műsor a rockosabb slágerekből. Én közben egyre vártam az egykori Those Who Are About To Die... dalait, ám végül csak a Walking in the Park csendült fel, a koncert végefelé.

Colosseum - Walking in the Park

Hallottunk még egy Valentyne Suite-et, ha jól emlékszem már a ráadásban, a többi szám címe azonban nem ragadt meg a memóriámban: a zsúfolásig megtelt és itt-ott szabályosan headbang-elő közönség legnagyobb csalódására a Colosseum – talán valóban végleg? – levonult a színpadról.

Colosseum - Valentyne Suite

Rendkívül tanulságos leckét adtak fel a hallgatóságnak: először is azt, hogy nem feltétlenül látványra van szükség ahhoz, hogy lehengereljék a közönséget. Másodszor, ám korántsem utolsó sorban pedig azt, hogy fiatal srácok és leánykák is megírigyelhetik azt az energiát, amire ezek a nagyapók-nagymamák még mindig flottul képesek.