Megy egy férfi a Wekerlén, filmre veszi saját lépteit, csak azt, nem látszik más, mint cipő, nadrágszár, dzsekimadzag, a járda finom faktúrája, egy villanásnyi kerék, ötvenhét másodpercig. Egy perc kevés vizet forralni, egy perc sok újraélesztéskor, egy perc elég egy történethez, nincs ugyan hozzá nyitott tetejű sportkocsi, Ray Cooper helyett is csak egy felhúzós zenedoboz hangja szól, mégis road movie ez, mert k. kabai más lesz az utolsó képkockán: még inkább egyedül van. Így megy végig a ma estén, a klór-ral előbújt a magány is, mielőtt felállt a retro műbőr fotelból.

Lencsilányos pólóban kezdi az ongaújfalui gyerekkorral, Miskolccal, „a” várossal, a rémálommal, amint az édesanyja elveszíti őt a Centrum Áruházban. Onga különös hely, furcsa dolgok történtek ott, a határban a kettős halom - oda nem illő tárgyakkal a mélyén -, esetleg rakétasiló, mindenképp Twin Peaks-hangulat. Ebből a sötétzöld, baljós basszusgitárszólós félhomályból indul el a tizenéves fiú a Vass Tibor-szervezte Új Bekezdés összejöveteleire, majd a 90-es évek elejétől a Béki István, Zemlényi Attila, Tamás Róbert és Őz Zsolt alapította Bruthalia - melyben Thalia ezúttal a virágzás istennője - Alkotókörbe.

Néma járvány címmel nemrég jelent meg egy fanzin, az utolsó nyomtatott Bruthalia-szám Charles Bukowskival az első oldalon, az utolsó előttin k. kabaival: „tüntetve néztem elmenőben/ egy mindenség elmenő életét”. Az úton tovább egy bazaltkockába, a Műút hároméves fennállásának nívódíjába botlunk, a folyóiratéba, melynek szépirodalmi és képregényrovatát – vö. a Lencsilányos pólóval - szerkeszti. A többi tereptárgy: performanszok, rajzok, képsorozatok, a vizuális művészet világa. Amikor azt mondja, hogy ugyanaz vagyok, aki firkálgat egy lapra, mint aki alaposan végiggyúr egy recenziót, képet, verset, happeninget, nem úgy van vele, mint Jules Wiennfield a Ponyvaregényből: „Évek óta lököm ezt a szöveget, és aki hallotta, annak annyi volt. Soha nem gondolkodtam azon, hogy mit is jelent valójában. Csak gondoltam, egy jó tökös szöveg...”, azért időnként van úgy vele, amikor azt állítja - plusz hozzá mosoly -, "nem bírom az idézgetést". Persze ennek megvan a maga precízre csiszolt csavarja: az áthallások, az átiratok, a mottók a versekben - a moderátor fel is sorol néhányat, hogy lebuktassa: Nemes Z., Kemény, Kosztolányi, Petőfi és egynémely filmek.
Azután a kötetekről esik szó, a nincs kijárat-ról és a klór-ról, a nevével játszó kihagyásos anagramma-címről és a fotósorozat darabjai-illusztrációról, a kitárulkozó, depresszív szövegekről. Ez felidéz egy South Park-i beszélgetést, csak a folytatásától kell eltekintenünk:

„Mr. Mackey: Nézze úgy a dolgot, mint egy lehetőséget olyasmit csinálni, amit mindig is akart, értem?
Mr. Garrison: Mindig is szerettem volna írni!
Mr. Mackey: Nos hát rajta, értem?
Mr. Garrison: De sose tudtam miről írni.
Mr. Mackey: Ez egyszerű: írjon arról, amit ismer, írjon arról, amit szeret! Mit szeret a legjobban”?

1

2

3

4

5

És k. kabai tényleg arról ír, ugyan nem nagy-amerikai-romantikus-regényt, hanem rövidebbeket, mint például a gyakorlati ész kritikáját: „két dolog tölt el rémülettel:/ a csillogó üresség a fejekben,/ és az elragadó közöny bennem”. Felolvas még táncról, ördögről, kétszer kettőről és űrodüsszeiáról.

Szépen fogy el az út előttünk, Műút, régi idők, barátok, versek maradnak hátra, a snitt megint tőle, a Rémálomgiccs-ből: „Innentől a fehér mezőben egyre gyakrabban sötét karcok jelennek meg, mint a régi celluloidfilmeken a sérülések, és lassan sokasodnak, a szöveg végére meg is cserélődik a kettő aránya, mintha a fekete alapon lennének fehér karcok”. Ahogy a moziba az ember „az időért megy oda – akár az elveszett vagy elszalasztott vagy ez ideig birtokába nem vett időért” - idézet Tarkovszkijtól - úgy a Chat Roomba ugyanezért mentünk, mentünk, siettünk, amint a férfi a Wekerlén.