PRAE.HU: Hogyan jellemezné a rendszerváltás óta eltelt húsz évet: az építészet vagy az építészek felől nézve erőteljesebb a változás?

Nem nagyon tudom elszakítani a két fejlődést egymástól, vannak, akik építészként bontakoztak ki, azonkívül látok építészeti fejlődést is. Az, hogy az építészek változtak személy szerint, egyenként, egyedenként, az nyilván megjelenik abban, hogy az építészet is fejlődik.

Úgy emlékszem vissza a kilencvenes évek elejére és az azt megelőző időszakra, hogy egy borzasztó tétovaság volt, nemcsak a rendszerváltás miatt, hanem az azt megelőző időszakban megjelenő építészeti hatások sokfélesége miatt is. Nálunk, pont a szocializmus zárt adottságai miatt mindig egy kicsit késve vagy lecsengve jelentek meg a különböző építészeti hullámok, mondjuk a posztmodern vagy a dekonstrukció hullámai. Nemcsak késve, hanem tompítva, megszűrve is. Emiatt nálunk fura “regionális posztmodernkék” meg “modernkék” alakultak vagy keresgélték a helyüket teljesen gyökértelenül. Egyrészt azért gyökértelenül, mert itt nem voltak itthon, másrészt meg nem az eredeti forrásból, hanem különböző szűrőkön keresztül érkezett ide hozzánk az elméleti anyag. Abban a nagy zavarodottságban a viszonylag határozott vagy egyszerű hangon megszólaló épületek revelatív hatásúak lehettek. Például akkoriban ha valaki a média által vagy a médiaforrások által bauhausos stílusnak megfelelő épületeket - azaz egyszerű, racionálisabb házakat tervezett, az hatalmas örömöt okozott. Ezek az úgynevezett bauhausos megformálások - aminek semmi köze nem volt a bauhaushoz, hanem mondjuk az egyszerű formákhoz, vagy az egyszerű formákból való építkezéshez - egy elég biztos utat adtak a magabiztosság felé.

Azok az építészek, akik közé én is tartoztam, és akik akkor voltunk középkorúak, csak bizonyos fokig válthattuk meg a világot. Minket már nyilvánvalóan korlátoztak azok a beidegződések, reflexek, amiket előtte 15 évig, 18 évig felszedegettünk különböző állami tervezővállalatoknál abban a légkörben, abban a közegben. Mindenképpen korlátozottak voltak a lehetőségeink. Fel kellett nőni egy olyan friss nemzedéknek, aki már teljesen más környezetben nevelkedik: az oktatás, a mesterek is más hangokon szólalnak meg. Úgy tűnik, ennek a 20 évnek kellett eltelnie, és úgy látom, hogy az elmúlt 5 évben jelentkeznek annak az első jelei, hogy ez az új generáció talpra állt.

PRAE.HU: Honnan érkeztek a mostani “új hangok”, hatások? Mitől függ, milyen filozófia épül be az építészek munkáiba? Vagy nem kell titkot keresni, egyszerűen személyfüggő minden választás?


Persze, nem lehet megszabadulni a személyiségtől. A hallgatóknak azt szoktam mondani, hogy folyamatosan önarcképet rajzolunk, ezzel telik az életünk. Minden kifejezés, minden ideológia személyiségfüggő: ideológiákra támaszkodik egy építészeti elgondolás vagy épp azzal szemben határozza meg magát. Személy szerint nem szeretem ideológiákra támasztani a saját munkáimat, mert én nem vagyok ideologikus alkat, ugyanakkor tudom, hogy minden építészeti munkában megvan az az alap, amit nem nagyon lehet másképp kifejezni csak filozofikusan vagy szimbolikusan vagy allegóriák által. Ugyanakkor a huszadik századnak ezt a divatját, amely az ideológiák tömegét, tucatjait szülte – soha az építészettörténetben nem foglalkoztak annyit ideológiával, mint a XX. században – egy kicsit önmagát hergelő, mondhatni diszharmonikus kortünetnek vélem, amely mögött nincs meg a valóságos építészeti értékteremtés.

PRAE.HU: Tanárként az elméleti anyag átadását vagy a személyiség kiteljesítését tartja fontosabbnak?

Az utóbbit. Ez az alap. Ezt nagyon egyszerűen meg lehet magyarázni, mert jól látható, hogy micsoda elképesztő stiláris választék van, nemcsak az építészetben, a képzőművészetben, az irodalomban - a korábban stilárisan egységes művészettörténet személyes stílusokra darabolódott szét. Emiatt egy pályakezdő fiatal számára ennek a hihetetlen gazdagságnak az érzékelése olyan, mintha egy dzsungelbe tévedne be. Ebben a világban stílusokat tanítani, vagy stílusokhoz irányítani a diákokat lehetetlen, egyrészt azért, mert gyorsan változnak, másrészt mert rengeteg van belőlük. Honnan tudjam én azt egy viszonylag szűkös perspektívából, hogy kinek mi a jó?

Amikor egyetemre jártam, még a nemzetközi modern, a funkcionalizmus még egy abszolút meghatározó stiláris irányzat volt divatban. Az sem volt formailag egységes, de a lelke vagy a szelleme, a meghatározó lényege azonos volt. Nem véletlenül nevezik most már “nemzetközi modern”-nek. Akkor még lehetett kvázi stílben építészetet tanulni. Ma már ez lehetetlen, sokkal fontosabb, hogy ebben a dzsungelben az eligazodás lehetőségét próbáljuk megtanítani, vagyis alapvetően önismeretre ösztönözzük a hallgatókat. Két úton járunk, az egyik szükségszerűen az iskolák útja, ahol próbálnak szakmai eszközöket a hallgatók kezébe adni, a másik az önismeretet útja. Ezzel kapcsolatban egyszer eszembe jutott, hogy egyetemi oktatásról beszélünk, nem pedig egyetemi nevelésről, ami jelzi, hogy az egyetemi oktatás a szakmai felületet tartja fontosabbnak.

PRAE.HU: A személyes filozófia kialakításának mégiscsak alapvető része, hogy ismerjük az elméleti hátteret, az építészeti teóriákat, így nem lehet megkerülni őket az oktatásban sem.

Most az a hasonlat jutott eszembe, hogy ezek a személyes meggyőződések olyanok, akár egy ház alapja, és az elmélet – gyakorlat is ehhez hasonló viszonyban áll egymással: egy megépült háznál sem az alapokat nézegetjük, hanem magát a házat, ami azokra épült. Én nem filozófus vagy eszmetörténész vagyok, hanem építész. És mint építésznek, nekem az épület vagy az épülethez vezető út az érdekes.

PRAE.HU: Az építészképzés mester – tanítvány viszonyára épül, mindig van valaki, akihez képest egy építészhallgató meghatározza önmagát. Ez hogy jelenhet meg az oktatásban?

A mester – tanítvány viszony szerintem minden kreatív ténykedésre igaz, mert igazából nem lehet elvi alapon tanulni. Úgy lehet tanulni, ha nézem a mesterem kezét, hallgatom a szavait. Ez az egyetem ebből a szempontból egyáltalán nem ideális, mert olyan embertelen létszámokkal kell dolgozni, ami ezt a kapcsolatot nagyon megnehezíti. A középülettervezés tárgyunkat az egész évfolyam felveszi, ami 240-270 diákot jelent. Mi ehhez a tárgyhoz 50-55 emberrel megyünk be, ami 40 külsős oktatót jelent. Így körülbelül 5 hallgató jut egy korrektorra, ami már majdnem rendben van. De ez irdatlan erőfeszítést kíván mindenki részéről. Korábban sokszor előfordult, hogy annak a 40 külsősnek, aki bejött egy félévre segíteni, egy vasat sem tudtunk fizetni, mert éppen szegény volt az eklézsia. Akkor ezek az emberek, mivel megszállottak, lelkesek, fizetés nélkül csinálták. Most már azért kicsit jobb a helyzet, de ilyen emberek nélkül ma sem lennénk meg.

PRAE.HU: Kik voltak a saját mesterei, tanítói?

Nekem a két mesterem Török Ferenc és Jurcsik Károly volt. Törököt itt az egyetemen, Jurcsikot pedig akkor ismertem meg, amikor elkezdtem dolgozni. Annyi idős korban még nagyon fontos, hogy konkrét mintákat kapjon az ember. Úgy érzem, sokkal inkább emberi, mint építészeti mintákat kaptam mindkettejüktől, mivel az építészetükben is valahol az emberi habitus fejeződött ki. Az a fajta lényeg, amit tőlük lestem el, belémragadt, nem tudok mást továbbadni, csak azt, ami fiatalkoromban, mint abszolút-érték belémragadt és engem is alakított.

PRAE.HU: A személyesség, a személyes viszony az épületekhez hogyan fejeződhet ki középületekben? A BME Középülettervezési Tanszéken tanszékvezető, leginkább középületeket tervez. Hogyan áll neki, amikor egy piacot, egy iskolát vagy egy olyan épületet tervez, amit sokan fognak használni? Sajátmagát is „beletervezi”?

Isten ments. Szerintem az a halál. Például, amikor a Fény utcai piacot elkezdtük tervezni, órákat üldögéltünk a piaccal srégen szemben egy presszóban, nem tudom megvan-e még, és figyeltük az embereket és a helyet. Az egész koncepció, hogy házat építsünk vagy környezetet építsünk, ott dőlt el. Úgy, hogy hosszú órákon keresztül, sok-sok napon keresztül figyeltük ezt a helyet. Rám akkor döntő hatással volt az, hogy a Marczibányi téri Mozgássérültek Állami Intézetéből odajártak az emberek vásárolni. Azért lett tele rámpával.

Abban az időben sokszor bementem a MÁI-ba, a Mozgássérültek Állami Intézetébe, beszélgetni ezekkel az emberekkel. Emlékszem egy drámai helyzetre, amikor délután mentem be egy tervmagyarázás miatt. A második emeleten volt egy tárgyaló, és elromlott a lift; az ott élő mozgássérültek máshogy nem tudnak közlekedni, csak lifttel. Teljes lelki nyugalomban mondták nekem, hogy akkor itt fogják tölteni az éjszakát. Az ilyen helyzetekhez hozzá voltak szokva. Ez nagyon megrázó volt.

Mindenkinek vannak korlátai természetesen, de a korlátainkon belül meg kell próbálni figyelni az embereket meg a helyet. Szerintem ez két olyan dolog, ami nagyon sokat segíthet – a használók az épületet az adott funkciónak megfelelően tudják majd használni, a hely megfigyelése pedig azért fontos, mert ha nem illeszkedik egy ház, akkor olyan lesz, mint egy idegen, aki csak ténfereg, lehet, hogy ő a legszebb meg a legokosabb, de nem fogadják be. Borzalmas érzés, amikor kitaszítottá válik egy ház.

PRAE.HU: Tegyük fel, hogy egy idegen ember is hatással van a környezetére - vajon egy környezetéből kirívó ház is megváltoztathatja idővel a környezetét?

Nagyon erős karakternek kell lennie, ugyanúgy, ahogy egy tanító belecsöppen egy kevésbé tanult közösségbe. Létezik egy ilyen analógia, ami bennem is nagyon elevenen él, hogy a házakat személyiségként, kvázi emberként kezelem. Volt régen egy játékom, amikor sétáltam az utcákon - úgy nézegettem a házakat, hogy próbáltam jelzőket, emberi jelzőket illeszteni melléjük: ez egy tréfás ház, ez optimista, esetleg ez egy dekadens, ez egy őrült és így tovább. Próbáltam megragadni a karakterüket. Többé-kevésbé ehhez igazodva alakítottuk ki az építészirodában is a házainkat: eleve megvolt a szándék bennünk, hogy milyen karakterű legyen, hogy ott, azon a helyen beilleszkedjen a környezetébe.

PRAE.HU: Hallottunk róla, hogy fiatal korában filmrendező szeretett volna lenni.

Igen, a gimnázium vége felé.

PRAE.HU: Maradt ebből valami, ami tervezés közben is alkalmazható: tervezés közben is fontos a dramaturgia, az átélt, megfogalmazott történet?

Persze, nem csak a filmrendezők teszik ezt.

PRAE.HU: Vannak sokkal statikusabb látásmódok is...

Igen, ez igaz, ahol nincsen elevenség, drámai folyamat, dramaturgia a dolgok mögött, vagy ez legalábbis nem érezhető.

Nekem a filmrendezés gyerekkori vágyam volt, mindenkinek van ilyen, hogy színész szeretne lenni vagy színésznő, vagy filmrendező – de szerintem nyomtalanul elmúlt. Ami az építészetben a filmrendezéshez hasonló lehet, sokkal inkább az, hogy egy ház elkészülte kapcsán rengeteg emberrel és rengeteg különféle érdekkel kell valahogy kiegyezni, kiutat találni, vagy összefésülni ezeket a különféle szempontokat, mint ahogy egy rendezőnek is kell tudnia látni az operatőr vagy a díszlettervező szemével.

PRAE.HU: Tehát tervezéskor nincs fikció, csak konkrét helyzetekkel szembesül?

Van egy világ, egy kép nélküli világ, ami szeretném, hogy eleven legyen, de ehhez nem feltétlenül kell képeket kötni. Az a pár szó, ami megjelenik ilyenkor, inkább érzéseket, lelkiállapotokat sugall. Szerintem lehet úgy tervezni, úgy építészeti közeget teremteni, hogy csak ezek a megfoghatatlan érzelmek lebegnek az ember szeme előtt: hogy valami „ilyesmit” szeretnék.

PRAE.HU:Ha az ember egy idegen városba érkezik, először a nagyobb volumenű épületek, a középületek határozzák meg számára a város képét. Szakmai szemmel milyennek látja Budapestet: előremutató vagy múltba révedő?

Nem kényszeríteném ilyen kategóriába – megmondom, hogy miért nem. Napjainkban egy olyan helyzetet érzékelek, amikor szeretnénk beosztani az építészeket: vannak hagyományosak, akik valaki szerint baromi jók, mások szerint pokolian rosszak; és vannak az újítók. Ebből a felosztásból szerintem nem fog semmi kisülni, csak háborúskodás. Igazából szerintem akkor lesz előrelépésre lehetőség, amikor konszenzus teremtődik valamilyen szinten.
 

Azt gondolom magamról, hogy ebben a kérdésben én inkább konzervatív vagyok.

Budapesttel kapcsolatban nagyon-nagyon, mert szerintem ennek a városnak van egy erős, nagyon karakteres arca, ami a helyből következik: itt, a Duna két partján egymás mellett áll két különböző habitus, egy férfi meg egy nő, a síkság és a hegyvidék, Pest és Buda. Ezek évezredek óta itt állnak, és ennek a gyönyörű együttlétnek van egy építészeti képe, a város. Szerintem a turisták millióit ez hatja meg, anélkül, hogy ez tudatossá válna. Hogy itt valami gyönyörű, kiegyensúlyozott együttállás van, harmónia. Ahogy egy jó párkapcsolatban is van harmónia. Ezt a meglévő harmóniát ez a város nagyon jól kifejezi, ezért kellene óvatosnak lenni, kell-e egyáltalán ezt a harmóniát valami mondvacsinált érvek mentén megbontani. Egy jó pár esetben lehet látni, hogy milyen szörnyű, amikor megbomlik a harmónia. Például toronyház-ügyben mindig elég erős volt a véleményem, nagyon elevenen él bennem egy kép, hogy Prágában, a Hradzsinban állok fönt és kinézek a „pesti oldal” felé, és ott a horizontot már szétszabdalták a magas házak. Tönkre van téve a látvány. Ettől remegek, hogy ez itt ne következzen be, mert Pestnek az alapvető karaktere a határtalanság.

 

PRAE.HU: A kategóriáknál maradva: ha tanárként próbálja elképzelni ezt a dolgot, a hagyománytisztelő, konzervatív vagy újdonságokkal sokkoló karakter érvényesül? Az ember azt látja, hogy 250 diákból 200 nem tud arcot kölcsönözni magának és az 50-ből is csak 5, akire emlékeznek, mert egyszerűen olyan sokan vannak, hogy összemosódnak a tanár szeme előtt. Milyen utak vannak a fel/kitűnésre? A tisztességes, hagyományokat tisztelő, környezetébe illeszkedő módon előre lehet-e jutni a pályán?

A mai világban alapvető fontosságú ez a kérdés. Nekem erről ugyanaz a véleményem, mint az ETH-nak Zürichben, amely a mi egyetemünk számára folyamatosan példaértékű intézmény. Az ETH hivatásnyilatkozatát nem tudom szó szerint idézni, de valami olyasmi a lényege, hogy ők az öt év alatt csak az alapokat akarják megtanítani, mivel az építészszakmát holtig kell tanulni. Ez alatt az öt év alatt egy olyan szolid, racionális építészetet tanítanak, amire később minden ráépülhet: egy sztár karaktere is, aki formákkal bíbelődik egész életben, és egy olyan szolidáris építészé is, aki viszont adott helyzetekkel foglalkozik és eszébe sem jut, hogy híres legyen.
Szerintem tévedne az iskola, ha egy bizonyos irányba állna be – mármint a műegyetem. Más iskolák nevében nem mernék nyilatkozni. De ahol tömegeket oktatunk, ott nem szabad direkt orientációt adni, hanem sokkal inkább megbízható szolid alapot, és azon az alapon ki-ki a személyisége és az adottságai szerint építkezhet.

PRAE.HU: Más szerepet kíván a tanszékvezetői hozzáállás, mint a tervezőiroda irányítása?

Teljesen mást. Nekem ezt nagyon nehéz volt megélnem. 10 éve jöttem be az egyetemre tanszékvezetőként, még elvileg három évem van hátra, de elhatároztam, hogy ezt a tanévet csinálom végig, utána abbahagyom, mert tíz év elég. Nekem évekig tartó – nem mondom, hogy gyötrődést, mert az elég kemény szó -, de évekig tartó vívódást jelentett az, hogy az iroda és az egyetem között harmóniát találjak. Nem sikerült a kettőt együtt csinálnom, nem tudok egy fenékkel két lovon ülni, az építésztervező munkát abba kellett hagynom. Azonkívül még egy dolgot kellett felhagynom: a korrigálást, mert rájöttem, hogy ha korrigálok valakit, azzal óhatatlanul kivételezni fogok, és nekem nem szabad kivételeznem. Minden gyereket azonos mércével kell mérnem és ez lehetetlen, ha kötődöm egyesekhez.

PRAE.HU: Valamikor idén megjelent egy karikatúra Önről az Építész Kar lapjában, a Megfagyott Muzsikusban, amit bárki a kedvére kiszínezhetett, ez azt is mutatja, hogy megkerülhetetlen az egyetemen, mindenkinek van véleménye Önről. Erősen megosztó a személyisége a diákok között: valaki nagyon utálja, valaki pedig feltétel nélkül szereti. Tudatosan építette ki ezt a képet magáról?

Nyilván belőlem fakad, tudatosság nincs. Nagyon jó, hogy nem lettem filmrendező, mert valószínűleg rossz színész lennék, és ahhoz, hogy rendezzen az ember, biztos, hogy kell valami szerepjátszó képesség. Nem hiszem, hogy meg tudnám játszani magamat, vagy tudnám alakítani a szerepképeimet, hogy kik szeressenek meg kik nem. Sejtem, hogy jópáran szigorúnak tartanak. Azok a diákok, akik itt a tanszéken vannak, szerintem más szemmel is látnak engem. De hát örök igazság, hogy építészként vagy tanárként nem lehet olyan előadást tartani, ami mindenkinek tetszik.

PRAE.HU: Milyen tanárnak tartja magát?

Tanárként is igyekszem, hogy ne az én személyiségem legyen előretolva, ha előadok, vagy mondok valamit, vagy valaki beül a szobámba és beszélgetek vele, egyértelmű, hogy a személyiségemtől nem tudok megszabadulni, de tényleg nagyon igyekszem, nehogy fojtó vagy tolakodó legyen valaki számára. Ugyanakkor azt nyilvánvalóan érzem, hogy ha valamit mondok, azt teljes meggyőződéssel mondom. Bőven el tudom képzelni, hogy akinek más a meggyőződése, annak ez a fajta erélyesség nem fekszik.

A tervezésben mindez úgy jelent meg, mert most már jelenidőben nem nagyon beszélhetek, hogy illeszkedő dolgokat szerettünk volna csinálni mindig. Ami a helyhez, a használathoz, a használó emberekhez valahogy jól illeszkedik. És kevésbé jelszerű. Csak az Alkotás Point kivétel, mert ott olyan volt a szituáció. A többi ház, melyek tervezésében részt vettem, egyáltalán nem jelszerű, azok illeszkedőek.

PRAE.HU: Mit gondol, szükséges, hogy ismerjük az embert, vagyis az építészt, aki a házak mögött van?

Egyáltalán nem fontos. Szerintem ez a sztárkor egy kortünet. Végigélhettem a folyamatot: amikor elkezdtem a szakmai pályámat, akkor olyan, hogy építészsztár egyszerűen nem volt. Voltak jó építészek meg nem jó építészek. A jó építész nem volt sztár. Mára viszont gyakorlatilag minden terület kitermelte a maga sztárjait, először a könnyebben megközelíthető művészeti műfajokban, mint a zene, az irodalom, utána a kevésbé eladható, nehezebben eladható közegekben lettek aktuális sztárok. Mára gyakorlatilag elfoglalta a teljes kulturális spektrumot. Ezt érdekes volt végigélni. Az építészsztárok között vannak nagyon tehetséges emberek, és vannak tehetségtelenek is, akiket a média futtatott fel, egyszerűen csak kreatúrák.

PRAE.HU: Korábban nem voltak sztárként ünnepelt építészek? Gondolok Yblre, aki a maga korában egy név volt, ha nem is sztár, de mint márkanév fontos volt.

Hát utólag, persze. Szerintem a saját korában Ybl Miklós nem törekedett arra, hogy az ő nevét megismerjék.

PRAE.HU: Ha nem törekedett volna, akkor lehet, hogy csak kutyaólakat tervezett volna.

Nem, nem hiszem. A tehetsége révén kapott munkákat, de nem az volt a cél, hogy neve legyen. Ha kicsit még hátrább megyünk az időben, akkor nagyjából a reneszánsztól meg lehet mondani, hogy ki egy ház tervezője, előtte nem ez volt a lényeg. Hogyha ezt a két végpontot összehasonlítjuk, akkor gyakorlatilag az az út látszik, hogy egy anonim építészettől haladunk az egyre inkább a nevekkel megjelölt dolgok felé. Az épülettől, az épületet létrehozó személyiség felé

PRAE.HU: Fontos-e, hogy egy építész közéleti témákban megnyilvánuljon?

Nagyon fontos, hiszen nagyon sok szakmai kérdés van, ebben az évben is elég sok ilyen borzolja a kedélyeket. Szerintem fontos, hogy legyen vélemény és hogy ez a vélemény meg is jelenjen, mert ha mindenki hallgat, akkor mindenki cinkossá is válik.

PRAE.HU: Aki sokat és jól szerepel, akinek karakteresebb a véleménye az előbb-utóbb kitűnik, ismert lesz a neve – tehát valahol a név mégiscsak fontossá válhat.

Én nem vagyok alkalmas médiaszereplésre és nem is szeretem ezt a pozíciót. Belőlem hiányzik a debattőr képessége. Ezekben a média-megnyilvánulásokban, főleg ha egy ilyen éles eseményről van szó, mint a Szépművészeti lépcsője vagy a Zeppelin (V. ker., Bécsi utcai tervek szerk.), akkor ott vívni kell, harcolni kell és kard ki kard, aki ügyesebben vív, az győz. Én nem tudok ügyesen vívni, ezeket a felületeket nem szeretem. Ahogy azt sem szeretem, hogy felületes mediális szinten dőlnek el ezek a fontos dolgok, és nem pedig mélyebb tartalmi szinteken. Úgy látom, hogy vagy a helyi, vagy a szakmai politika eseményévé válnak egyre inkább ezek az ügyek, és amikor a politika belekeveredik a dolgokba, én hanyatt-homlok menekülök, mert annak semmi köze a szakmához.

PRAE.HU: Jövőre átadja a tanszékvezetői széket, marad az egyetemen továbbra is, visszamegy az Építész Stúdióba, vagyis milyen tervei vannak?

Nem akarok eljönni az egyetemről, mert tanítani szeretek, csak a tanszékvezetésből már sok volt. Meg nagyon jó, ha időnként felfrissül a dolog. A személyiségnek és a közösségnek is szüksége van arra, hogy felfrissüljön.

Most az a tervem, hogy szeretnék írni egy olyan könyvet az építészetről, amit középiskolások megértenek, ami középiskolásoknak fogható. Úgy látom, hogy Magyarországon az okozza a fő problémát és a hatalmas vívásokat a konzervatív és a progresszív oldal között, hogy a vizuális kultúra nullán áll, vagy inkább mínuszban. Nincs egy olyan közös alap, ahonnan felelősen elkezdhetünk beszélgetni, hanem különböző alapok vannak, különböző ízlésszintek. Meg kell próbálni egy olyan közös vizuális alapot teremteni, amelynek az egyik hivatása az, hogy megteremthető legyen egy vizuális konszenzus.

Szóval ez egy terv. Vannak ilyen terveim, de nem árulom el mindet.

 

Fotók: Árvai András

Az interjút megnézhetik a 6b.hu-n.