Persze az, hogy az eredetileg 1915-ben megjelent Der Golem valóban a zsidó világirodalom remeke volna, igencsak vitatható. Gustav Meyrink munkásságával mindig is hadilábon állt a recepció: életművét valahogy sohasem sikerült sem rendesen elfelejteni, sem pedig felemelni, ha nem is Kafka mellé, legalább annak egy lábjegyzetébe. Meyrink ugyanis éppúgy a prágai zsidónegyedben nőtt fel, mint Kafka, csak éppen tizenöt évvel idősebb volt; a Gólem is itt játszódik, Kafka Prágájának mintegy alternatív olvasatát kínálva. És bár a Kafka műveit kiadó Max Brod nagyra tartotta Meyrinket, a balsejtelem, hogy végső soron csak egy nagyon ügyes ponyvaszerzővel van dolgunk, a kezdetektől körüllengi az életművet.

Tóth Árpád a Nyugat egy 1918-as cikkében némi aggodalommal és iróniával ír a német kísértethistóriák és misztikus elbeszélések „rikító fedelű” könyváradatáról: „Ewers, Meyrink, s a többiek egy »művelt« család asztaláról sem hiányoznak.” A balsejtelem oka az a sokszor obskurus és hatásvadász miszticizmus, ami Meyrink minden művének fő szervezőeleme. A századforduló elsősorban német nyelvterületen népszerű okkultista mozgalmának hatása ez, amelynek Meyrink maga is elkötelezett híve volt, olyannyira, hogy börtönbe is került miatta – azzal vádolták, hogy az általa vezetett bankházban okkultista módszerekkel igyekszik befolyásolni a pénzügyeket. Hogy ebből mi igaz és mi nem, nem tisztem eldönteni; mindenesetre úgy tűnik, a szerző kétes kalandjai óvatosságra intették a kritikusokat. Az értékelés a század folyamán lassanként előjelet váltott: míg Meyrink utolsó művét, A nyugati ablak angyalát Déry Tibor fordítja magyarra 1930-ban, addig a Gólem 1989-es kiadása, amelynek borítóján a „Lélektani rémtörténet” besorolás szerepel, egyértelműen lektűrként tekint magára. Teszi ezt annak ellenére, hogy a Gólem irodalmi értékei elvitathatalanok, problémafelvetései pedig egyértelműen Kafka világát előlegzik meg.

A történet Athanasius Pernath-ról, a prágai zsidó drágakővésnökről szól, aki elveszett emlékei után kutat. Azonban az emlékei is kutatják őt: saját pszichéje, eltemetett emlékei kísértik, emiatt folyamatosan furcsán érzi magát, látomásokban van része, és olyan szorongások gyötrik újra és újra, amelyeknek az eredetét nem ismeri. Ez a lélektani szál szétválaszthatatlanul összegabalyodik az erőteljes misztikus szállal, amelynek középpontjában a hasonmás fogalma áll. Meyrink a prágai zsidónegyed legendás figuráját, a Gólemet használja fel arra, hogy a test és a szellem megbomlott egységét hangsúlyozza: a test tárgyszerű, mindig idegen és többszörösen kiszolgáltatott; a fő kérdés az, hogy hol vannak, érzékelhetők-e egyáltalán az individuum határai, és ebből következően, hogy létezik-e szabad döntés és cselekvés. Ahogy ugyanis a Gólem csak egy szellemlénytől megszállt agyagbábu, úgy az elbeszélő maga is csak vendég Pernath testében, csak (újra)álmodja Pernath életét – a főszereplő maga is báb saját belső kényszerei és a körülmények kezében.

A regény legerősebb része az a néhány fejezet, amely a börtönben játszódik, a belső, saját tudatalattinknak való kiszolgáltatottság ellenpontjaként a külső kiszolgáltatottságra helyezve a hangsúlyt. Az igazságszolgáltatás szürreális és irracionális – ezekben a fejezetekben egyértelműen Kafka A perének előképét láthatjuk. A bíróság épületén ez a felirat díszeleg: „A bosszúálló igazság megvédelmezi a törvénytisztelő polgárt”. Pernathot egy levegőtlen, sötét, szűk cellában tartják fogva, meghatározatlan időre. Bírósági tárgyalás nincs; őt mint vádlottat viszont mindaddig fogva tartják, amíg ítélet nem születik az ügyében. Senkivel nem beszélhet, és még azt is eltitkolják előtte, hogy mióta van bent. Időnként kihallgatják, de csak azért, hogy lehetősége legyen bevallania bűnösségét. Persze Meyrink kevésbé következetesen viszi végig a hatalom totális irracionalitásának ábrázolását, mint Kafka – viszont a Gólem tíz évvel korábbi, mint A per.

A regény másik erőssége Prága ábrázolása, a couleur locale. A zsidónegyed szűk sikátoraiban és levegőtlen szobáiban jellegzetes figurák mozognak: van itt gonosz ócskás, süket-néma szerelmes, szegény orvostanhallgató, a férjét csaló arisztokratanő. Borges, aki szerint egyébként a Gólem Meyrink egyetlen maradandó műve, így ír erről: „van valami Prága különlegességéből abban a könyvben, mely álmokba tűnő álmokból áll. Prágában minden különös, vagy, ha tetszik, semmi sem különös. Minden megeshet.” (Scholz László fordítása) A Gólem e sajátos világ végnapjainak története is, hiszen – ahogyan arról maga a regény is beszámol – a prágai városrendezés részeként 1913-ra a zsidónegyed csaknem egészét eldózerolták.

Az Ulpius-ház új kiadását olvasva a legsúlyosabb problémám az, hogy a kiadó angolból fordíttatta le az eredetileg németül írott regényt. Nem fér a fejembe, hogy ezt mivel lehet magyarázni; ez még akkor is az igénytelenség jele, ha Szűr-Szabó Katalin szövege egyébként elég jól sikerült. Az új fordítás kissé kettős viszonyban áll a régivel is: egyfelől kétségkívül jobban olvastatja magát, mint Dr. Kelen Ferenc közel száz éves magyar szövege, másfelől viszont átveszi tőle a névelő nélkül elég sután hangzó címet. Bár hogy Gólem, vagy A Gólem, végülis mindegy – hiszen huszonegy év után ismét az olvasók kezébe kerülhet Meyrink főműve.