A világban lassan lecseng a Harry Potter-láz. A hetedik könyv megjelenése utána szépen kihamvadó tüzet még a történethez tartozó, sajnálatosan vékonykára sikeredett mesekönyv elárverezése és kiadása igyekezett táplálni, azonban mostanra nem maradt más, csak a filmek. Talán nem is olyan nagy csoda, ha az alkotók a lehető legtöbbet akarják kihozni az utolsókat rúgó Potter-varázsból, és – enyhe rosszindulattal – úgy tűnik, ennek keretében döntöttek úgy: a hetedik könyv története annyira tekervényes, hogy mindjárt két filmet kell készíteni belőle. Az első rész két és fél órája pedig csakugyan hűen követi a könyv mozzanatait. Ezúttal csak egy-két apróságot hagytak ki vagy módosítottak az alkotók. Nagy kár, hogy ez a hűség az élvezet kárára szolgál.

A Harry Potter és a Halál Ereklyéi első részének nyitóképe az új mágiaügyi minisztert mutatja. Beszéde során nem igazán sikerül belehelyezkedni a Harry Potter-es hangulatba, és ennek csak részben az az oka, hogy a szerepet eljátszó Bill Nighyt látva a fél nézőtér azt várja, hogy a színész szónoklás helyett dalra fakadjon, mondván, Christmas is all around – Scrimgeour külseje ugyanis nem tér el olyan sokban az Igazából szerelemben megjelenő kiöregedő rocksztár figurájától. A nehézkes nyitás után a film első felét kiteszik a baljós hangulatúra hangszerelt előkészületek, amelyeknek célja, hogy a néző érezze, itt készül valami – csak éppen még a közelébe se nagyon jutunk el annak a valaminek, ami készül. Nehezen összeilleszkedő, néhol akár zavarosnak is tűnő jelenetek sora a film. Messze nem olyan kapkodó, mint például a negyedik könyvből készült rész eleje, mégis meglehetősen egyenetlen.

Őszi, ködös, nyomasztó hangulatúra fényképezett minden jelenet, szinte teljesen függetlenül attól, hogy éppen milyen hónapban járunk. Ehhez azonban nehezen illenek a viccesebb vagy viccesnek szánt pillanatok. Míg a hatodik filmben a nagy poénok, gegek voltak a főszereplők, és tökéletesen sikerült a komikumot arányítani a komoly drámai pillanatokkal, addig itt sokkal több a komor rész. Csakhogy az alkotók állandóan próbálnak visszalavírozni a tökéletesen nyomasztó képektől a mulattatáshoz – hiszen ez egy gyerekfilm, még akkor is, ha éppen háborúra készülnek a gyerekek, akikről szól. Ezúttal azonban – ellentétben a hatos filmmel – nem sikerül jól eltalálni az arányokat az eltérő hangulati elemek között, és a film jól szerkesztett egész helyett inkább tűnik zavaros összevisszaságnak.

A könyvben is gondot okozó, eseménytelenebb jelenetek itt még Skócia és Írország legszebb tájainak útifilm-szerű felsorakoztatásával együtt sem válnak érdekesebbé. Mindaz, amitől egy film többet vagy mást nyújthatna, mint egy könyv – például, hogy néhány snittel letudja ezeket az unalmas részeket, amelyeket sajnálatos módon a szerzőnek nem sikerült kellően érdekfeszítőre megírnia –, itt nincs meg. Igaz, ennek az is az oka lehet, hogy ezeket a jeleneteket a három főszereplő gyerekszínész játékának kellene elvinnie, az pedig ismét hagy némi kívánnivalót maga után. Habár egyértelmű, hogy az alkotók igyekeztek a történetet egy olyan ponton elvágni, ahol a cselekmény egy része lezárul, mégis csak úgy süt a Harry Potter és a Halál Ereklyéi első részéből a befejezetlenség. A főszereplők több kisebb feladatot, harcot is sikerrel elvégeznek, így az utolsó megmenekülésük nem jár semmilyen katarzis-élménnyel a néző számára, és a történet félbevágása szinte esetlegesnek tűnik.

A színészi játék, mondhatni, megszokott módon alakul a Harry Potter és a Halál Ereklyéiben. A három főszereplő továbbra is határozott melléfogásnak tűnik, mivel alig-alig hozzák a könyvekben megrajzolt karaktereket. Daniel Radcliffe ugyan a hatos filmbeli szereplésénél valamivel jobban alakít, azonban továbbra is igen hiteltelenek a megrendüléssel vagy fájdalommal teli pillanatai. Emma Watson karakterformálása már végleg és tökéletesen eltávolodott a könyvbeli Hermione Grangerétől. Megannyi, divatosnál-divatosabb ruhájánál csak az a pillanat árulkodik jobban erről, amikor majdnem lebuktatja a triót azzal, hogy kölnije végigillatozik az egész erdőn. Rupert Grintnek ezúttal nem mulattató, hanem hamar elfáradó, sértődékeny, féltékeny figurát kellene játszania. Még mindig ő a legjobb a három főszerepelő közül, habár a hatos filmbelinél kevésbé hálás szerepét kevésbé jól oldja meg. Velük ellentétben Tom Felton nagyszerűen viszi tovább a hatodik filmben megalapozott, hiteles Draco-ábrázolását – megnyugtató, hogy akadnak még olyan fiatal színészek, akik el is tudják játszani azt, amit kell.

A felnőtt karakterek ezúttal ismét háttérbe szorulnak, mivel a filmidő nagy részét Harry és barátai kóborlása teszi ki. A többieknek inkább egy-egy felvillanó jelenetük van. Sajnálatos módon csalódást jelent közöttük Ralph Fiennes, akinek markáns, erős és hátborzongató Voldemortot kellene játszania, de az ő formálásában a Sötét Nagyúr inkább művi és hisztérikus. Hasonlóan csalódást okozott az eddig mindig kiváló Helena Bonham Carter, akinek gügyögésétől ezúttal nem kiráz a hideg, hanem a nevetés kerülget. Habár lehet, hogy ennek a szinkronhang az oka, amely az egész film élvezetét szintekkel rontja, és így az ő karakterénél sem tűnik elég eltaláltnak. A többi felnőtt szereplő kellemes hátteret nyújt, miközben átengedik a főszerepet a gyerekeknek. Azt azonban leszögezhetjük, hogy amíg a könyvnek ezen a pontján még teljesen bizonytalan lehetett az olvasó, hogy a rettegett bájitaltan tanár, Perselus Piton melyik oldalon is áll, addig Alan Rickman játéka soha, egyetlen részben, így itt sem hagy kétséget afelől, hogy Piton csak kényszerből halálfaló.

A film legjobban kidolgozott és legélvezetesebb része – amire érdemes felébredni még a szendergőknek is –, az A három testvér meséjének elmondása, egy történet a történetben. A fontos szerepet játszó gyerekmesét a történet szerint Hermione olvassa fel, itt pedig fekete-barna-fehér, stilizált, árnyékszerű figurákból kialakított animációs filmbetét mutatja be. Kiváló megoldás, hiszen Emma Watson arcát nézni több, mint unalmas lett volna perceken keresztül, egy színészekkel eljátszott betét viszont nem tudta volna visszaadni sem a mese hangulatát, sem meseszerűségét. Emiatt tehát már-már érdemes megnézni a filmet. A mese részletes alaposságú kidolgozása minden tekintetben különleges. Ugyanis az amúgy is nagyon hosszúra nyúló filmben arra már nincs idő, hogy a halálfalók uralta világ igazán nyomasztó képeit – például a mágiaügyi minisztérium új, a muglik alsóbbrendűségét jelképező szobrát – alaposabban megszemléljük és átérezzük. Legalább a mesére szántak időt az alkotók.

Összességében a Harry Potter és a Halál Ereklyéinek első része egy inkább rosszul, mint jól sikerült fél-film, ami folytatásért kiált, csak éppen jó kérdés az, hogy érdemes-e megnézni azt a folytatást. A könyv ismeretében ugyan a második rész várhatóan pörgősebb, akciódúsabb lesz, ám mivel Mrs. Rowlingnak még írásban sem sikerült minden igényt kielégítően megmagyaráznia a történet befejezését, félő, hogy erre a film keretein belül sem fog sor kerülni. És még félőbb, hogy a főszereplő, Daniel Radcliffe színészi bicskája bele fog törni abba a feladatba, ami még vár rá a folytatásban.