Pedig ha lehet lehangoló egy koncertkezdés, akkor ez az volt. A fantáziabeli szörnyvilággal szöges ellentétben álló, üresen kongó Petőfi Csarnok fogadott, ahol a kiírt kezdéshez képest korábban színpadra lépő Sister Sin nevű old school rock-metal zenekar már nagyban nyúzta az őskövület rock és roll muzsikát. A késésnél csak a túl korai rajt a rosszabb, és ekkor még lehetett erre fogni a közönség számát, amely egy 2000 fő befogadására képes teremben jóindulattal is csak 300-ra rúgott.

Ráadásul, a kiadók ma már mindennapossá vált „árukapcsolási gyakorlatának” köszönhetően egy kissé hibrid stíluskavalkádot kellett végignéznie a Lordi-rajongóknak a főattrakció előtt.

True Sound of the Underground – hangzik a Sister Sin legújabb nagylemezének címe, és mondhatjuk: telitalálat, ugyanis a kreatív rock és metál zene fellegvárának számító Göteborgból származó kvartett soha nem is fog kitörni az underground szférájából. Néhány fém-zenekarnak ez éppenséggel még megtiszteltetés is lenne, hiszen a meg nem értettség, a kívülállás szubkultúrájának elefántcsonttorony-attitűdje hozzátartozik a stílus sajátos romantikájához. De nem az olyan régimódi metálos közhelyeket és életérzést (?) feltámasztani igyekvő együttesnél, mint a Sister Sin: az egyébként roppant szimpatikus és aktív frontfraunak bizonyuló Liv Jagrell különítménye nagy elánnal, lelkesedéssel és AC/DC-sen mocskos riffekkel próbálta lekenyerezni a hallgatóságot.

Csakhogy az egy-két szám után a pőre rock-orgia egysíkúságba csapott át: a „metal királynőre”, Dorora hajazó énekesnő ugyanis – mint manapság Axl Rose – a színpadi aktivitás oltárán feláldozta a precízen megformált dallamokat, úgyhogy 10 perc után garantáltan el lehetett veszni az egyen uniformis mögé megbújó számok sorában.

Ahogy a Sister Sin zenéje is tipikus volt, és nem feltétlen rossz, úgy az őket követő, egykor híres The Dogma is inkább tünete a kortárs keményzenének. Az egyébként minden szempontból professzionális zenekar a műfaj skizofréniáját, tudathasadását tükrözi tökéletesen, amelyet az új évezred rockzenét övező, óriásléptekkel növekvő érdeklődése hozott el. Az olasz zenekar már a stíluskeveredések és a mainstream sikerek (ld. Lordi) csúcspontján, 2006-ban adta ki első nagylemezét, amelyben az amerikai ízű, slágeres hard rockot és az olasz szimfonikus power metál zenét próbálták összeházasítani. A koncert alapján azt mondanám, hogy többnyire terméketlenül.

Ez utóbbi stílus Olaszországban virágzott fel többek közt a Rhapsody létrejöttével, és olyan magasröptű célokat tűzött ki maga elé, mint hogy a Deep Purple korszakalkotó műve, a Concert For Group and Orchestra mintájára szétválaszthatatlanul egybeolvassza Dvorzak és társainak klasszikus műveit az epikus, monumentális dalszerkezetekkel, neoklasszikus gitárszólókkal és a modern, kulcsszerepet játszó szintetizátorhangzással. Amiből már nem nehéz kitalálni, hogy ez a stílus legalább olyan távol áll a Van Halen, a Skid Row vagy éppen Bon Jovi hard rockjától, mint hőn szeretett K-Európánktól New York City.

Így aztán inkább egyes – az említett stílusok közül valamelyikre voksoló – dalok, vagy éppen hangszeres blokkok voltak kifejezetten élvezetesek – merthogy az olaszok már közelebbi barátságot ápoltak a slágeres dallamokkal, amik elengedhetetlenek a rockzenéhez.

Ráadásul, az egyébként piperkőc énekes – akinek az estére való felkészülése hajvasalóval, hajfestékkel, miegymással majdnem annyi időt vehetett igénybe, mint a szörnymaszkokat feloperáló Lordi tagságának – magas regiszterekben igencsak magabiztos orgánuma a stílus kedvelői számára maga a heavy metál mennyország. Kár, hogy a szinte egyedülálló férfiuralommal bíró metal zenén belül is manapság már ódivatúnak számító „macsóizmus” konvencióit nem tudta levetkőzni, és mosolyogva, pózolva énekelte az „eltörjük a töködet” vagy az „In the name of rock, please fuck off” kezdetű dalsorokat. És hiába a zajmassza felé konvergáló hangosítás, a közönség nagy része kifejezetten értékelte mindkét előzenekar produkcióját.

Igaz, számukra a hasonló, sokak által bizonyára kötelező színpadi kelléknek és műfaji fordulatnak számító megnyilvánulások újdonságnak hathattak, ugyanis a nagyérdemű bizony kiskorúakból állt, legalább 50 %-ban. A Lordi vetélytársa inkább a Hevisaurus, mint a progresszív zene – akik dinójelmezbe öltözve játszanak „gyerekmetalt”, azaz az óvodás és kisiskolás kölyköket próbálják visszacsábítani az MTV gonosz karmai közül, és a rockzene médiajelenlétét ellensúlyozandó, alternatívát kínálni a vizuális kultúra emlőjén felcseperedő kölykök számára.

A Lordi célközönsége is nagyrészt a 12-18 éves korosztály lett: sok szülő kísérte el kölkét a „korhatár nélkül megtekinthető” besorolást kapó horror-szeánszra.

Nem is csoda, hiszen a Lordi szörnyöltözékei inkább hasonlítanak a még mindig divatos akciófigurákra, McDonalds-kaja mellé adott mesealakokra, mint az új évezred extrém brutalitású horrorfilmjeire. Ezért is értelmetlen a finn monstrum-huszárokat a GWAR koreográfiájával – a hörgős-morgós zenéjével meg pláne – összehasonlítani, amely szigorúan csak a piros 18-as karikával mutatható be, hiszen abszurd-ordenáré fekete (?) humorban még a rézfaszú baglyot is leverik.

A Lordi zenéje ennek megfelelően egyszerűbb, mint az egyszer egy, és szigorúan csak előre kitaposott ösvényeket követ: a 80-as évek klasszikus rockját ötvözik a szintipop dallamosságával. Az újdonságként eladott, és – a rajongók által kíméletlenül védett – mitológiával övezett szörnykoncepció mögött a retro szelleme lapul meg – és ezt a Kiss-fanatikus Mr. Lordi nem is titkolja.

A koncert introjaként a God of Thunder c. örökzöld csendült fel a Destroyer albumról, hogy aztán kezdetét vegye egy horror-gegekkel tarkított múltidézés a Lordi interpretálásában, amely az előzenekarokkal ellentétben már korrektül dörrent meg. Alkalomadtán, a közönség „felhúzása” érdekében, Otus dobos is előkaphatta a Twisted Sister-slágereket (We’re not gonna take it), de ahhoz sem kellett mikroszkóppal és fülhallgatóval vizsgálni a zenét, hogy közvetlen kapcsolatot találjunk az Alice Cooper vagy Kiss dalok és a Lordi modernizált változatai között.

Plágium, mondhatják egyesek, de a finnek ezt olyan mély öniróniával és szórakoztatóan teszik, hogy csak azok haragudhatnak rájuk, akik egyébként is kiütést kapnak a 80-as évek shock rockjától. A Lordi gyerekbarát rockjában ráadásul nincsen sokkolás – a gegek is szegregáltan, nagyrészt az egyes számok között kaptak helyet.

Szörnylefejezés, vámpírszárny-növesztés, füstölgő vödrök levágott kezekkel, megvadult, rohangáló nekromanta nagymama – nagyjából ez volt a show felhozatala, 70 %-ban az előző turné poénjait hasznosítva újra. Sajnos a beígért pirotechnika elmaradt, pedig az idei körút korábbi kistermes helyszínei után a Petőfi Csarnok már alkalmas lett volna arra, hogy alágyújtsanak pár pörgős horror-slágernek. Ha a piró elhagyása és a humortalan gegek nem is, a számlista összeválogatása már nagymértékben kedvezett még az ősfanoknak is.

A 2010-ben megjelent ötödik nagylemez, a Babez For Breakfast friss-ropogós telitalálatait ritkán játszott számok dúsították fel egy 23 számos best of programra. A Babez keményvonalas, ars poeticaszerű himnuszai – nevezetesen a Rock Police vagy a This is Heavy Metal – nem is olyan meglepő módon a koncert csúcspontjait alkották, az első lemez még anno friss(ebb)nek ható rock és roll alapvetéseivel – Not The Nicest Guy, Devil Is a Loser, Dynamite Tonite – egyetemben.

A némi magyar szókincset is betanuló Mr. Lordi mellett a múmiaruhába csomagolt gitáros, Amen volt a zenekar legaktívabb tagja, aki úgy tudott fel-alá rohangálni és flangálni a színpadon, hogy közben egy tekercsét sem hagyta el. Ami viszont nem látható, hanem hallható pozitívum volt, hogy a Lordi visszahozta a 80-as évekre gyakorta jellemző, rétegezett vokáltémákat a rockzenébe, ugyanis a dobost leszámítva szinte mindenki kivette a részét a kórusokból, refrénekből.

Amire, valljuk be, Mr. Lordinak szüksége is volt, hiszen az énekes ráspolyos-rekedtes hangja bizony nem éppen a rockéneklés magasiskolája, de a tökéletes hang sohasem volt alapkövetelmény ebben a stílusban. A frontszörny dallamérzékenységét viszont senki nem vonhatja kétségbe, hiszen a koncepciót, a ruhákat-maszkokat és a dalszövegeket is jegyző Mr. Lordi még a különlegességeknek számító, régen bizonyára a B-oldalon landoló számokba is olyan fülbemászó, instant hatású melódiákat ragasztott, hogy attól bármelyik Kiss-mániákusoknak dagadhatott a keble.

A szellemiségében inkább a Sikoly-szériával kokettáló Lordi a rajongókat maximálisan kiszolgálva, manapság maratoninak számító koncertprogrammal rukkolt elő. Mégis, a házibuli-hangulatot hordozó retro-slágerek igazán egy fesztiválon ütnének, ahol az igenis szükséges látványelemek is nagyobb teret – és például egy kivetítőt – kaphatnának. És akkor garantált, hogy akikben nem okoz lelki törést, hogy az eredetiség szabadságolta magát a mai slágercsapatok háza tájáról, azok rögtön odacsődülnének az ismert dallamokat relatíve extrém köntösben, ügyesen tálaló zenekar koncertjére. Igaz, addikcióval csak a kiskorúakat veszélyezteti, a Lordi mégis perfekt bulizenekar. És manapság már ez sem kis szó.

Setlist:

SCG5: It's a boy! / Babez for Breakfast / Dynamite Tonite / My Heaven Is Your Hell / Bite It Like a Bulldog / Nonstop Nite / The Rebirth of the Countess / Rock Police / It Snows In Hell / Who's Your Daddy? / Not The Nicest Guy / Otus solo / Granny's Gone Crazy / Blood Red Sandman / Evilove / Amen's Lament to Ra / Dr. Sin Is In / Bringing Back The Balls To Rock / This Is Heavy Metal / Loud and Loaded / Devil Is A Loser /// Biomechanic Man / Hard Rock Hallelujah / Would You Love A Monsterman