Pollágh beszél. Nem csak összeszed pár neki kedves szót és tetszőlegesen feldíszíthető fogalmat, nem egyszerűen összegyúrja ezeket holmi mondatokká, hanem beszél, folyamatosan és egyre trükkösebb módokon vonva be bennünket, egyszerű hallgatóit-olvasóit a szövegébe, folyamatosan és egyre trükkösebb módokon továbbszőve motivikus hálóját, míg csak észre nem vesszük: a háló teljesen összezárult — körülöttünk. Egyfelől bezár bennünket magánmitológiájának elemei közé, másfelől talán véd is a (jellemzően ártó) külső hatásoktól, mint a patrónusbűbáj a dementoroktól, hogy a Pollágh által is különösen kedvelt Harry Potter-mitológiára utaljak.
 

Pollágh mesél. Ezt állítja a fülszövegcigaretta, LM is, meg hogy „mintha második, Fogalom című kötetét mesébe mártották volna”. Ama kötet alapvetése nagyjából az volt, hogy ahogyan a filozófiai és nyelvi problémákat (általában) felvetjük, az a nyelv szintaktikailag meghatározott logikájának félreértésén alapul. S bár ezt ott ő maga is meghaladta, jelezve, hogy ebből a logika diktálta nyelvi mátrixból ki lehet szabadulni (sőt ki is kell, ez afféle poétikaetikai kérdés), jelen kötet pontosan mutatja ennek egyik gyakorlati megvalósítási lehetőségét, mellyel viszont egy másik, szintén zárt rendszert hoz létre. Míg a Fogalom című kötet egy következetesen és szigorúan megtervezett, már-már matematikai (hoppá, elsőre azt írtam, metamitikai!) pontossággal kiszámított struktúrát működtetett, addig az ezt követő, tavaly megjelent Vörösróka felszabadult az egzaktság ilyen fajta, már-már kényszeresnek ható intenzitása alól, és — szintén megfelelve önnön szabályainak — egy nyitottabb, metaforikus ellipszist alkotott a Pollágh-féle magánmitológia elemeiből — ilyen módon pedig hasonlóan közel áll az előttünk fekvő friss könyvhöz, mint a Fogalom. Voltaképp mintha a két korábbi kötet szintézisét kapnánk meg A Cigarettással: a Vörösróka (mondhatni veszélyesen) öntörvényű szimbólumhasználatát sikeresen építi tovább és haladja meg épp a Fogalom szerkezetének szigorúságát idéző, zárt struktúrájával, miközben anaforikus mondatszerkezetei, szó- és (fél)sorismétlései, valamint hivatkozásai és utalásai, kataforikus alakzatai esetleges azonos alakúságuk ellenére sem kerülnek egymást kioltó, („ellentétes”) kapcsolatba, csak egymást kölcsönösen és jótékonyan kiegészítő, komplementer viszonyba. A Pollágh-demiurgosz dohányfüstös, kávégőzös „mesevilága”, az azon a bizonyos „79-es villamoson” megképződő címszereplő-alteregó karcos magánmitológiája így kerekedik egésszé.

Pollágh olykor varázsol. Fehér kesztyűt húz (a kötet borítójára pedig Fehér László fehér felöltős lépcsőzőjét), és már megint a nyelvet használja bűbájgyakorlásra, kialakítva és folyamatosan továbbépítve saját, enigmatikus, egyszersmind a mágikus realizmussal is kokettáló versnyelvét, a jelentéslehetőségek sokféleségével kacérkodó, poliszémiapáctól sűrű verssorait, olykor meghökkentő költői képeit, melyek a szó eredeti értelmében is szépek — ugyanakkor folyamatos kihívásokat intéznek hozzánk, egyszerű olvasókhoz, mert hiszen — a szerzőt idézve korábbról — „kik vagyunk mi, hogy mindent értsünk?” Örüljünk e karcsú és csinos könyvnek, most pedig — ahogy Cseh Tamás mondta — „passzolj még egy cigarettát”