Elejétől fogva Morriconét hallottam, a legnagyobb csöndben is, a versek szép dala közben. Szóltak szépen, csöndesen a versek, a bemutatás, de Morricone csak nem hagyta abba. Látni véltem Clint Eastwood, Lee Van Cleef és Eli Wallach arcélét is egy pillanatra. Nem volt felesleges szöveg, csak nézések. Nem volt bevezetés, felvezető, ráhangolódás. Derékszögbe állított két kanapén ültek a költők egymás mellett szögletesen. Általában cigarettáztak. Általában egyikük lazán hátradőlt, a másik előrehajolt, aztán fordítva. Egyikük keresztbe fonta a lábait, a másik széttárta, aztán fordítva. Nem volt több mozgás. Mindig csak egyikük beszélt. Olvasott, nem beszélt. Nem kérdezett senki.

Marno János majdnem megszegte a szikár felépítményt rögtön az elején Tandori hetvenkettedik születésnapjára írt háromsorosával, de nem lett mellé történet, így maradt magára a papír nélkül mondott szöveg. Csak három sor, „Annyi baj van./ Annyi baj van./ De annyi baj legyen”. Nevettünk egyet. Azután elcsendesült. Hét új verset olvasott fel, Lolát például: „Lola csak rólam nem hajlandó/ szénrajzot készíteni. Alsó-/ neműmet este megstoppolja” és a Novembert: „Talán még álmában is össze-/ húzza az embert a szégyene”, meg az Úgy, úgyot: „és megfulladok/ lassankint, úgy bomlok a párnán/ a hajáért. De úgy kell nekem,/ voltam már hasonlóan mással/ csak törölte emlékezetem”.

Taps.

Pál Dániel Levente hat verset olvasott fel, de hét olvasás volt, mert egyet kétszer, áthajolva és nem hajolva, a reménytelen soráthajlást: „gyenge vagy, bizakodsz, mindhiába/ menekülsz előre, futsz, hátha/ majd te leszel, aki több lehet/ mint aki bárha lehettél volna”, Az öreg cukrot: „Nejem közönyös, mert fotel. Ilyenkor besüt a nap, nézem az eget, meditálok, hunyorgok, kiverem. A nap felé. Hátha eltalálom. Máskor éjszaka, ez sokkal intimebb. Benéz egy műhold. Kinézek a műholdra, ráverem. Leginkább a fotelre.”, és Az élet egy folyóját: „ Nincs emlék, ha mindet elmesélem,/ egy folyóba bevezetlek szépen./ Nincs varázslat, mit a parton hagytunk volna/ levetett ruháinkkal egybehajtogatva”.

Taps.

k. kabai lóránt A Cigarettást mutatta be, a kötetet, így: Pollágh beszél, mesél, varázsol. Beszél folyamatosan, és trükkösen bevonva, befonva az olvasókat. „A Cigarettással: a Vörösróka (mondhatni veszélyesen) öntörvényű szimbólumhasználatát sikeresen építi tovább és haladja meg épp a Fogalom szerkezetének szigorúságát idéző, zárt struktúrájával, (…) A Pollágh-demiurgosz dohányfüstös, kávégőzös „mesevilága”, az azon a bizonyos „79-es villamoson” megképződő címszereplő-alteregó karcos magánmitológiája így kerekedik egésszé”. Varázsol, fehér kesztyűt húz (fehér lépcsőn fehér alak Fehértől a borítón), a nyelvvel bűbájgyakorol.

Taps.

Pollágh Péter tizenegy verset olvas fel A Cigarettásból, mégiscsak az ő könyvének a bemutatója, a Kékraktárt például, a fehéremberest, a varázsost: „fehér lépcsőn jön fel,/ a ruha viszi, viseli őt./ Az is fehér. Lehajtja/ a fejét. Lecsukja,/ csak a kalap látszik./ Kabátja mint a porcukor,/ hullik róla a vakolat,/ vagy mi, de szót nem ejt./ Azt hiszem, látom, pedig/ csak láttat: nem mutat/ hátat a varázsvilágnak”, A gúnyt: „De kettőnk közé nem áll:/ ezt tudom, ha mást nem is,/ nem kap feketét,/ szorítóba, sarokba engem/ már nem visz, nem szorít” és a Vízi és Ecsédit: „79: még sárga , már fehér,/ ősz van, de rendesen,/ Vízi és Ecsédi megiszik két liter/ kávélikőrt, s te megállsz a levegőben, / mint két ujjal mutatott macskaköröm”.

Taps.

Balogh Endre rekesztette be a csöndet – miközben Morricone szólt rendületlen –, félrefordult, és mintha a pisztolycsövéről füstöt fújt volna le, lassan elhalt a végére Pilinszkybe mártott Cseh Tamás, Cseh Tamásba mártott Pilinszky vagy valami ilyesmi hang.