Maga a kerettörténet pedig a következő: a hétéves Petyust pszichiáterhez viszi az anyukája, mert képtelen kimondani azt a szót, hogy szeretlek. A lélekgyógyász potom húszezer forintos órabérért megpróbálja hipnózissal orvosolni a bajt, és ennek során afféle modernkori Luciferként végigvezeti kis páciensét életének főbb állomásain, születésétől egészen a haláláig. Egy-egy jelenet erejéig felvillan óvodáskora, ahogy társaival egymást világosítják – nem fel, hanem – félre, kiskamaszként első csetelős-csajozós kísérletei, szexuális fantáziáinak egyik ősforrása, találkozása a nagymellű prostival és így tovább. Vagyis, ahogy arra a darab alcíme, a néhány éve bemutatott Vaginamonológokra rímelő Péniszdialógok is utal, az előadás a férfi szexualitás mibenlétét kísérli meg körüljárni egy felvonásban, másfél óra alatt.

Ami a nőket illeti – akik a nézőközönség hagyományosan és jelen esetben is lényegesen nagyobb részét teszik ki –, azt nem mondhatjuk, hogy a másfél óra elteltével sokkal többet fogunk tudni az ellenkező nemről, ahhoz túlságosan is a pszichológiai alapismeretek szintjén maradunk. De azt igen, hogy ez irányú ismereteinket igencsak szórakoztató formában ismételhetjük át és foglalhatjuk rendszerbe. Annak ellenére is, hogy Petyus élete korántsem sikertörténet, elérve a középkorúságot ugyanúgy megbicsaklik, és lejtmenetbe kezd, mint Háy János (anti)hősei, de itt csak múló szorítást érezhet a néző a szíve táján, a következő poénon, ha kevésbé harsányan is, de már tud nevetni. Ráadásul Garaczi a végére még azt a reménysugarat is felvillantja, hogy talán mégis lehet hatása egy ilyesfajta progresszív hipnózisnak, esetleg tanulhatunk a saját hibáinkból, és változtathatunk a (képletesen) metrósínek közé vezető útirányon. (Ez a jobbik perspektíva Háy Jánosnál nem nagyon jöhetne szóba.)

A darab szerkezete több szempontból is a szerző korábbi, nagy sikerrel játszott drámáját, a Plazmát idézi. Apró jelenetekből épül fel, a színészek folyamatosan váltogatják szerepeiket, a nyelvezet a közel sem elemelt, a héthétköznapi nyelvet imitálja, s fontos szerepet kap a zene. A Plazmára maga a darab is utal, amikor az abban szereplő Kakidalt itt átírt formában, Kukidalként adják elő. Abban is hasonlít a két mű, hogy szinte bárhol eljátszhatók.

Az Ovibrader díszletigénye kimerül egy fekete bőrkanapéban, a pszichiáter rendelők emblematikus bútordarabjában, ezen a kanapén és körülötte zajlik a hipnózisban tett időutazás. A darab zenéjét Szemenyei János (a főszereplő) szerezte, és Dobri Dániel adja elő gitáron. Többször ráismerhetünk a Csillagok háborúja zenei motívumaira, nem véletlenül, ugyanis Petyus folyamatosan ezt játssza két játékfigura, na meg a képzelete segítségével.

A darabot először felolvasószínházi formában az idei POSzT-on mutatták be, részben azonos szereposztásban és szintén Bagó Bertalan rendezésében. Bizton állítható, hogy ez volt ott a színházhoz legközelebb álló felolvasószínházi produkció. A dráma szövegközpontúsága és minimális eszközigénye ugyanis lehetővé tette, hogy már ott is egy, a felolvasószínházban megszokottnál magasabb készültségi fokot érjenek el. Bagó Bertalan érezhetően azonos nyomvonalon haladt tovább a mostani, kész előadásig. Nem akar többet beleszuszakolni a darabba, mint ami benne van. Jó ritmusérzék, dinamika, pontos színészvezetés jellemzi rendezését, hagyja, hogy hasson a szöveg és annak humora.

Az Ovibradert váltott szereposztásban játsszák, az általam látott előadáson Szegezdi Róbert alakította a főszerepet. Első pillanatban ez azért tűnt meglepőnek, mert a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, ahol utóbbi tíz évét töltötte, egészen másfajta karaktereket játszott. Emlékezetes volt Claudius szerepében a Hamletben (ezért az alakításért Gábor Miklós-díjat kapott) s Kocsma Jennyként a Koldusoperában. Igaz, sok másik mellett ezekben az előadásokban is Bagó Bertalannal dolgozott együtt. (Azt már csak mellesleg jegyzem meg, hogy alkatában nem kevéssé hasonlít a szerzőre, bár nem valószínű, hogy ennek bármi köze lenne a szereposztáshoz.) Most sem okoz csalódást, nagy energiával, a váltogatott életkoroknak és szerepeknek megfelelően (még a saját anyját is el kellett játszania) széles skálán mozog. Azok a jelenetek, amelyekben a felnőtt Pétert játssza, határozottan jobban passzolnak színészi alkatához, gyerekként-kamaszként néha soknak tűnik a kisfiús selypegés, a külföldi akcentus. (Visszaemlékezve Szemenyei János nyári alakítására, az ő kölyökalkatához viszont nagyon is illett a gyerekszerep.) Kolti Helga szintén nemcsak az anyát, de számos más, a fiú életében fontos szerepet játszó nőalakot is megformál, ami persze a férfiéletet végigkísérő – végigkísértő anyakép szempontjából is jelentőséggel bír. Emlékezetes jelenete például a könyvelőbe oltott szakszerű prostituált. Huszár Zsolt gyermekpszichiátere foglalkozási ártalomként unja és utálja a gyerekeket, sőt a felnőtteket is. Van Földes Eszterrel, a negyedik szereplővel egy jelenetük, amelyben a Péter által kitalált párkapcsolati oktatóprogramot adják elő, felettébb mulatságosan. Igaz, az oktatóprogram még nem működik tökéletesen, időnként visszazökkennek az ismerős, sehová sem vezető férfi-nő játszmákba.

Garaczi László az ÉS-ben nemrégiben arról beszélt, hogy sokat változott a színházhoz való viszonya. Ma már nem önkifejezésre használja, mint régebben, hanem igyekszik a majdani előadást szolgáló, a színészeknek játéklehetőséget adó, egyszerű, dinamikus, feszült és aktuális szövegeket írni. Az Ovibraderre mindez teljes mértékben igaz. Lendületes, sodró, ráadásul szórakoztató előadás, nem csak fiús anyáknak és anyás fiúknak.

Garaczi László: Ovibrader

Fodor Annamária / Földes Eszter
Huszár Zsolt
Kolti Helga
Szemenyei János
Szegezdi Róbert

Zenél: Dobri Dániel
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Zeneszerző: Szemenyei János
Rendezőasszisztens: Kalocsai Kristóf

Rendező: Bagó Bertalan

A Pillanat Színház produkciója a Thália Színház támogatásával

Bemutató: 2010. november 3.
Thália Színház