Jánossy Lajos a katonasággal kezdi, hogyan jött rá, amint döcögött vele a vonat, mit hagy itt, mit vesznek el tőle. Garaczi is hasonlóképp érzett, ő is akkor került Budapesttel „tudatos viszonyba”, amikor eltávolodott tőle. Az első eltáv alkalmával meglátta, ahogy addig még soha, hogy kékek a pesti buszok, és majdnem elsírta magát. Később, a hosszabb távollétek alkalmai után lett fontossá számára a város, figyelni kezdte, milyen a lelke, a hangulata, mennyiben más, mint a többi. Gyerekkorában „használta” a helyet, ahol élt, később is, sokáig. Csak, mint, ahogy a bőrt, úgy érzékelte: hozzá volt nőve, nem fájt, és örömöt se hozott. Papám őrnagy volt, meséli Garaczi, és Kalocsán is épp egy őrnagy rúgott belém. Sokkolóan nyomta mellkason a kérdés, mit is csinálnak a szülei. A katonaság pokoli világához képest a tisztviselőházbéli otthon rendezett, művelt, uniformistól mentes civil világ volt, ugyan baljós mozzanatokkal terhes. A minisztériumi papa nem hitte el, nem akarta hinni, látni, hallani, hogy mi történik ott alul, a sorkatonák között, pedig történt. „Tessék, hallatszik hirtelen, a sziluett nyúlványt növeszt magából, itt a határozat. Távozhat. Köszönöm. Viszontlátásra” - ez a leszerelés pillanata, de itt még nem ért véget a rémálom. Követte tovább Garaczit a majdnem-disszidálásba, majdnem-meghalásba, a város sötét pincéibe, elhagyott gyárépületeibe. Mert azok érdekelték, a sötét oldal, a nihil, az apokaliptikus világ képezték le az érzéseit, az önpusztító, teljes elutasításban élő underground. Berlinben, itt-ott is ezt kereste, a bugyrokat, az igazságot, a helyi Tilos az Á-kat, Fekete Lyuk-akat.

Jánossy az Irodalmi kalendáriumot hozza párhuzamként, kik voltak a meghatározó arcok - a Krúdy-féle arcképcsarnok mintájára – Garaczinál? A Moszkva téri Nagyfa-galeri utáni csapatból Lukács Zoli vörösre festett süni hajjal és egy csomó jelvénnyel, aki az első URH koncertre vitte, Zsiráf, Zuzu, Henrik, az ijesztő, ön-és közveszélyes figura. De Dixi volt a sámán, a mester, a Szókratész, aki mellett az alsámánok is fontossá váltak egy időre. Bereményi-féle Désiré-szerű figura, a mindhalálig kallódó, akivel Dixi boldogan azonosult. A nyelvi világban pedig felszabadította a korlátokat, mély, asszociatív költői nyelvet használt, a beszélgetések az igazságig jutottak el, a legfontosabb kérdéseket magyarázó erőfeszítésekkel a megszólalásokban. Beszédmódja máig hat, noha a „dixiül” hangzásról a fiatalabbak már azt sem tudják, kitől ered.

1

2

3

4

5

Azután jöttek másféle arcok is, finomkodók, géppel írók az underground jegyzetfüzetesei mellé – egy véletlenen keresztül. Állnak a Felszabon, Lukács, Garaczi meg egy lány, nem akar eldőlni, hogy hol lesz a buli, addig Garaczi a lánnyal tart a bölcsészkarra, költők-írók beszélgetésére, egy órára, míg az alapkérdés (hol lesz a buli), kiderül. A teremben Földényi, Petőcz, Márton, Kukorelly – a magasabb regiszterekben alkotók. És Garaczi rájött, hogy nincs is olyan messze egymástól az, amit ő csinál attól, amit ezek itt. Kocsmába pedig mindannyian jártak, megvolt tehát a kapcsolódási pont. Az Arc-ból megint, ide (plusz Budapest): „Később a Bajcsy-Zsilinszky úton sétálnak hazafelé Fricivel, a csokilikőrt iszogatják. Frici elmondja, hogy lefeküdt egy lánnyal, méghozzá az egyik osztálytársnőjükkel, a Zsóval. Szeptemberben összefutottak az Ibolya presszóban, néhány nap múlva újra találkoztak, a Pilseniben söröztek, aztán fölmentek Friciék Madách téri lakásába”.

Felidéződik egy ÉS-beli beszélgetés, és a rendszerváltás körüli idő mint megformálandó anyag. Garaczi ezt az időszakot sem a város felől közelíti, az ex lex állapotot, eufóriát, anarchiát, mindenek átrendeződését, a fűárulás és tüntetés lehetőségét a közérzet felől nézte, mely után a dezillúzió következett. Kísérletezés ezzel a témával foglalkozni, írói döntés, irracionális, a kezdés pedig könnyen elromlik, ha nem a legjobban megválasztott pillanatban történik. Dixi és Cseh Tamás halála hihetetlen tudást vitt el, ennek az időnek egy részét. Ez a könyv összecsomagolja a kor hangulatát, megőrzi a Fővárosi Tanácsot, Nusi néniket és a Muck Lajos utcát, és a papíron keresztül segít megérteni, ki is volt az a fiatal Garaczi, aki ott téblábolt körülöttük. Az estbe visszatért tehát Dixi, a varázslófigura, és az étosz, amit képviselt: nem-részt-venni-az átlagosban, nem baj, ha nincs munkád, állásod, de minden pillanatban művésznek kell lenni, mindenből műalkotást csinálni.

A felolvasás hozzásimul az eddigiekhez: Dixi a tengerparton, erről az időszakról, a készülő könyv részlete: „Vagy elővettem a Vagy-vagyot a táskámból, hogy felolvassunk egymásnak Zsófival. Hogy passzol Sid Vicious, a szimatszatyor és a Vagy-vagy, ne kérdezd. Kierkegaard is csődöt mondott, se csókolózni, se filozofálni nem lehet, ha a füledbe rotyogtatnak. Mentem Dixit, a mesteremet hallgatni a FMK-ba”. Ha már Krúdyval esett a párhuzam az egybegyűjtés terén, hadd hozzam a pesti tűzoltótisztet ugyanonnan: „Számon tartotta az emlékeket, az asztaltársasági szokásokat; a borbüntetéseket önmagára kirótta, és megitta. Egymagában megtartotta a különböző névnapokat. Dupla porciót evett és ivott, ha valamely jeles régi asztaltársasági tag nevéhez érkezett a kalendáriomban. Elborongott a szépasszonyokon, népszínházi Blahánén, akik egykor a Pósa-asztal vendégei voltak, akiket versben ünnepeltek, akikbe mindnyájan szerelmesek voltak. Vigyázott az írók asztalára”, akárcsak Garaczi teszi a regényében.