A bevezető szonett - amely felnyitja az egyébként hagyományosan zárt műformát - kettős beszédmódra hívja fel a figyelmet. Egy alanyiasra-zsáneresre, amely melankolikus és rezignált, és egy reflektív, tárgyilagosra. Ez a kétfajta beszédmód fonódik össze az egész kötetben. Külön-külön a versekben, külön-külön a ciklusokban - a megszűnt otthonba való hazatérésében, a mediterrán tájakon való utazásokéban, utána megint hazatérés, játékos képregény-moralizásosban, a virtuális-mitologikus pornósban, a poétikai önreflexiósban. Grammatikailag az egyes szám első személy és második személy váltogatása is ennek a jele a versekben.

Ennek a nyelvi szemléletnek megfelelően a szerző a metaforikus jelhasználatot nem dekonstruálja, hanem mintegy „esszésíti”, reflektív elbeszéléstöredékeket jelenít meg a költészet diskurzusában. A különféle kötött és szabad prozódiákban is ez a hang szólal meg, az akusztikai réteg nem sokat változtat a hatáson, talán ezért érzem a prózaversekből álló, s ennek a beszédmódnak leginkább megfelelő Az üres tér című ciklust a legsikerültebbnek. Nagyon jó a Lázár önfeltámasztása, a Füredi apróságok vagy a Meleg, fekete hó című költemény. Az utolsó ciklusban azonban épp a beszédmód következtében felületesen szellemeskedő lesz az, ami korábban is központi téma volt: az útközbeniség, az elvesztett identitás metaforája.

Idegen városban - otthon.
(Meleg, fekete hó)

Nem kell semmi talpraállító himnusz.
Talpam alatt a föld már rég poszt-humusz.
(Poszthumusz változás)

A versek retorikai felépítése nem a hagyományosan esszencialista jelentés problematizálásában érdekelt, nem is a hagyományos műformák játékos „szétszerelésében”. A poétikai változtatás esélyét a modalitásban látja a szerző. Ily módon megmarad a klasszikus modern szemlélet világalkotása, azonban a tradíció beszédkarakterét mégis meg akarja változtatni. Mivel a „nagy témák” jelentéseinek egységét megtartja, az ezekhez fűződő modális viszony jellemzi a lírai szubjektumot és világát.

Döcög velem
a pátosz és az irónia.
A távolban kilyukadt az éjszaka.,
pirkad,
csillámlik a hullámok taraja.
Abszolút Adria.
(Via Ragusa)

A kötet retorikájára jellemző a fogalmak megszemélyesítése. Szó sincs grammatikai líráról, a mondatrészek cserélődése és a szójáték – bár előfordulnak – nem válnak fő szövegfejlesztő elvvé. A humán értékek (képzelet, teória) traumatizáltak lettek, de nem váltak értéktelenné. A trauma – az állatias erőszak -, nyilvánvalóan a közelmúltbeli dészláv háborúra utal. De csak utal, egy az egyben, leírólag sosem jeleníti meg, sokkal inkább elfojtja a borzalmat. Ennek következménye aztán a pátosztól való irtózás. Ez magyarázhatja azt, hogy a költő Garfield, a képregény-macska figuráját választja az alkotói imágónak. Garfield lehet egy bölcs házi filozófus, de egy begyöpösödött, rosszmájú kispolgár jelképe is.

A nyitott műalkotás-eszmény, a rezignált modalitás, az írás önreflexiója, a tömegkultúra és a magas művészet egybejátszása, a szójátékok előnyben részesítése - ezek a posztmodern trendhez tartozó szemléleti és poétikai jellegzetességek egytől egyig szerepelnek a kötetben. Szinte már iskolásan obligát módon. Mégsem posztmodern ez a könyv. Orcsik a Holdnak, Arccal végén a szerző felsorakoztatja a kötetben szereplő jelölt idézeteket (Heiner Müllertől kezdve kortárs horvát költőig), mégis fontosabbnak tűnnek azok a jelöletlen szövegbeli utalások (József Attila, Rimbaud, a Szentírás, A kiskakas és a gyémánt félkrajcár című mese), amelyek korábbi költészettörténeti illetve történeti korokból származnak. Mert - ismétlem - ez a kötet nem posztmodern. A múlt paranoid grand recit-jeit tehát nem dekonstruálja; nem az egységes eszme-konstrukcióból vezeti le, retorikai apóriák segítségével, hogy nem lehetnek egységesek, hanem – meghagyva! – azok hajdani egységét, avíttnak találja őket – ez nagyon is haladáselvű, modern szemlélet. A passzivitás mint emberi magatartás értékelődik fel.

Az ideológiakritika szinte ideologikusan jelenik meg a könyvben. Mert miért lenne a nemzet uszítószó, ahogy a Garfield nem mindenevő című költeményében írja a szerző? Ez vagy nincs megindokolva, vagy axiómaként van kezelve. Nagyon sokan őszintén hisznek Istenben. A vallás a végtelen iránti érzék és ízlés - mondta Scleichermacher. Orcsik tüntetőleg hátat fordít ennek az érzéknek és ízlésnek (nem dekonsruál, hátat fordít.) A pornósokról nekem nem a tapasztalat (ezzel hozza kapcsolatba a szező őket), hanem a test olyan működéseinek technologizálása jut eszembe, amelyek eredtileg nem ilyen gépszerűek.

Valamilyen öreferens mitológia, metafizika mégis megjelenik Orcsiknál – a Pornó Eurydike ciklusban. A párbeszédre képtelen Gonosz ellen, ha hívők vagyunk, az ima, ha világi szempontúak, az erőszak segít, és nem valamilyen át nem gondolt, „felemelegített” epikureizmus (lásd Hajnali partizán és a Garfield utolsó előtti vacsorája című verseket.). Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának "optimizmusát" nem a világ létét Istennek köszönhető hitre, hanem valamiféle abszurd biológiára visszavezetni, ez leginkább valami negyven évvel ezelőtti ideológiai vakfoltra emlékezetet, amelyik nem hajlandó tudomásul venni még a szöveg kínálta szó szerinti jelentést sem, pedig a felvetett problémák az egységes jelentésekkel számoló klasszikus humanista diskurzus létére utalnak. A szövegek, mint partitúrák efféle értelmezést kínálnak.

Azonban ha a lírai én, a megszólalás minősége felől közelítek, az érződik, hogy a szerző mintha kötelezőnek tartaná a kiábrándult, álkönnyeden cinikus hangvételt. Némi erőltetettséget érzek ebben. A kötet kompozíciója kissé egyvelegszerű benyomást kelt. Mintha a kilencvenes években megjelent kötet olvasnék. Kíváncsian várom, milyen irányba alakul Orcsik Roland költészete: teret kap-e a jelentés költői elmozdítása, a nyelv ellenereje, a személyesen tárgyilagos líra, amelynek oly sok kiváló versét olvastam az ezredforduló utáni fiatal költészetben.