„Itt van a város, hívd Budapestnek” – omázs Cseh Tamásnak, az ő emléke szólítható meg ezeken az esteken, a vendégek pedig kibontják a Budapest-metaforát, saját képi, zenei, (ezúttal) nyelvi tapasztalataikkal elmesélve. Jánossy Lajos nem „szakmázni” akar, ahogy ő mondja, nem irodalmiaskodni. (Ahogy Kiss Manyiék, később mások énekelték, „Nékem csak Budapest kell” – egy kicsit mégis ellene megyek a beszélgetésnek az idézetekkel.) Hanem a városról hallani, érezni. „Hogy itten élünk,/ Mit is remélünk,/ Hogy ebben mi is a jó?” (Cs. T.)

Németh Gábor így ír A tejszínről című, 2007-ben megjelent prózakötetében (A jövő irodalma): „Megmondom, mi lesz ma este. El fogok kezdeni egy történetet. A saját szavaimmal. (Mit rózsának mondunk, bárhogy hívjuk is, egyként illatos.)” És elkezdi. A saját szavaival. Bár a könyvről nem esik szó, erről a novelláról még kevésbé, szépen illeszkedik a párhuzamba Jánossy első kérdése – Kosztolányi után, miszerint a városoknak különböző illatuk van, Budapestnek pótkávé – van-e Németh számára első illat-élmény? Nem a rózsát mondja persze, hanem a körfolyosót, annak is a főzésszagát. A szombat-vasárnapokét, amikor, mint egy hadseregben, húslevest és csirkepörköltet vett magához egész Budapest. Az Ó utcai szülői és a Pannónia utcai nagyszülői házban ugyanazok – a gang felé nyitott ajtókon, ablakokon át szökő – illatok. Az érzékelés következő pontja legyen a látvány, a fények világa. Bennem megint Cseh Tamás: „Fényeket bele, még bele,/ A közepibe, még bele,/ Mivel a város fél órát kapott,/ Hogy örüljön annak, hogy benne vagyok”, Németh pedig folytatja, hogy a gyerekkorát a fekete-fehér és szürke gazdag árnyalatai színezték. A szegénység furcsa esztétikája, a költői, álomszerű minimalizmus. Az Oktogon fényei: a TOTÓ, a Magyarország-térkép, mely Juhász Ferenc Babonák napja, csütörtök című versének is motívuma. „Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:/ az Oktogonon. (…) villany-térkép vibrál fölöttem:/ Magyarország”. A Dupla eszpresszó kávéscsészéje, a Bonbon, a Tejcsarnok, ahol mindig volt alumínium kannában tej, tejföl, volt pacsni és rongyoskifli. De voltak akkoriban szorongató fények is, fenyegető árnyak, (A Don Kanyar című kocsma szállingózó éjjeli közönsége – Jánossy számára), a ruhaszárítókötél-szerű utcai lámpasor foltjai a sárga keramitkockákon, ha fújt a szél. És volt a megnyugtató, végtelen állandóság, a plakátoké, a cipészműhelyé.

Hol vált le a gyerekkor a felnőtt világtól? Amikor a 3-as és 33-as villamosok kicserélődtek, amikor már nem tudták az utcabéli autókról, melyik kié, amikor már nem járt a szódás, eltűnt a hadirokkant mérleges a kapualjból, a sültgesztenyés a sarkokról, és a jeges. A félistenszerű, bőrkötényes lény, jégcsákánnyal a kezében. (Úgy látszik a Szorokin-beszélgetés óta azon a széken ülve előbb-utóbb mindenki felvesz egy jégcsákányt – a szerz.) Csúszkálunk az időben, a futball megint visszalök oda, ahol az edző apa kézen fogja a kis Gabikát, a lelátóra ülteti, hogy érezze az izomlazító szagát, és hallgassa a bevonuló stoplik kopogását a csempén. Újra felnőtt, amikor felolvas a Holmi Mándy Iván emlékszámában megjelent Élő bekezdéséből egy részletet. Mándyról, aki a valóságos szereplők nevét sem volt képes megváltoztatni írásaiban, élet-halál kérdése volt számára, hogy igazat szóljon. És megint vissza a Rozmaring eszpresszóba, az özönvíz előtti tátracsúcsok rejtelmes, bordóbársonyos félhomályába, ahol az apa „majmocskát” nyom kisfia szájába. (Alpakka kanálon kockacukor kávéba mártva.)

Budapesti házak különös világát a homlokzatok mögött régen a csínyek fedték fel, amint felszaladgáltak a harmadikra, és becsöngettek, hogy Csókolom, Reciprokék itt laknak?, később a tanárként elvégzett népszámlálás. A Bauhausban Németh erről ír: „1980-ban, a népszámláláskor találtam – asszem, ez a helyes kifejezés – valakit, a Belgrád rakpart egyik jobb napokat látott bérházának udvarra nyíló szoba-konyhájában. Részegen elaludt a tűző napon a szőlőben, soha nem lett belőle többé ember. Nyolcvan kiló alig mozdítható hús, a nevét sem tudta már leírni. A szobában tartotta a szenet, két mázsa szén, egy kis gyújtós, egy vaskályha, némi újságpapír. Vaságy, viaszosvászonnal borított mocskos asztal. Kérte, rajzoljak a papírra három keresztet”. Még lakott ugyanott daxlit sétáltató Bernhard-figura, tüllruhás festőmodell, '32-ben ajtaját magára záró pár, faltól falig idegen nyelvű könyvekkel, angol ezüsttel és megkopott bőrfotellel.

Beúszik még a Margitszigeti Sport, csak egy pillanatra, pedig 45 év stabil pontja volt, végül az Újlipótváros (félre)értelmezése. Az aggodalom, hogy elkezdett szlömösödni, ostromlott övezetnek látták, az egykor Rómát idéző utcákat lassan szétrágja valami. Németh Gábor ezért ment el a városból Csobánkára, és bár a pusztulás folyamata megállt, megőrződött a régi Pannónia, ő mégis kint maradt, mert kertben szeretett volna élni. Nekem pedig megint Cseh Tamás szól, jó hangosan: „Élünk majd itten?/ Maradunk itten?/ Vagy egyszer majd továbbmegyünk?”