Tarantino és Rodriguez mindig is kedvenc filmjeiket újragondolva alkottak, de a Grindhouse-duóval nemcsak a ma már otthon is lejátszható, vagy akár letölthető favoritjaikat, hanem ifjúkoruk moziélményeit igyekeztek annak teljes valójában rekonstruálni. Mivel e dupla vetítések gyakran két azonos műfajú B-filmből álltak, mindketten a horror mellett döntöttek, amiért személy szerint is rajonganak, de e zsáner hetvenes-nyolcvanas évek grindhouse-ának is kedvelt műfaja volt. Filmjeiket igyekeztek olyannyira autentikussá tenni, amennyire csak lehet: a két rövid, roncsolt minőségű és szándékos hibákkal teli filmet az USA-ban egy jegy áráért, egymást után vetítették, eléjük-közéjük pedig ál-reklámokat és kamu-előzeteseket vágtak be, utóbbiakat ráadásul négy neves rendező (Rodriguez, Rob Zombie, Edgar Wright és Eli Roth) forgatta.

Mi a Grindhouse?

A Rodriguez-Tarantino páros által rehabilitált fogalom a hetvenes évek amerikájából származik: a grindhouse-ok lepukkant, mára bezárt külvárosi mozik voltak, ahol a pocsék felszereltségnek megfelelően elsősorban olyan filmeket láthatott a nagyérdemű, amiket magukra valamit adó filmszínházak sosem lettek volna hajlandók levetíteni. A grindhouse-mozik közönségében kisebbségben voltak a filmrajongók, a többség pusztán a bűn melegágyaként, privát-sötét rejtekhelyként és extremitást kínáló cirkuszként gondolt e filmszínházakra (erről bővebben lásd: Mike Atkinson: Zsigeri örömök, Filmvilág 2007/9). E mozik kínálatában számos egzotikus külföldi film volt mexikói pankrátor-horrortól az olasz kannibálfilmekig, az amerikai darabok (ál-snufftól drog-filmeken át a gore-ig) pedig jellemzően kevés pénzből és mostoha gyártási körülmények között készültek. Az grindhouse-filmek készítői a minőséget mennyiséggel igyekeztek pótolni: nem tudták felvenni a verseny a hollywoodi szuperprodukciókkal színészi alakítások, zene, trükkök és forgatókönyv terén, de ezen hiányosságaikat a minden nézőre egyformán ható zsigeri szórakoztatással pótolták, csábító alternatívát kínálva az álomgyár konformizmusa ellen.

A grindhouse-mozikban vetített filmekkel, így Tarantino és Rodriguez duplafilmjével kapcsolatban általában három fogalom merül fel: a B-film, az exploitation és a trash (erről bővebben lásd a Grindhouse - A filmtörténet tiltott korszaka című tanulmánykötetet, a Mozinet-könyvek sorozatban).

A B-filmhez kötődik leginkább a Tarantino és Rodriguez által felelevenített "double feature", hisz e mozik általában A-kategóriás hollywoodi szuperprodukciók kísérőfilmjei voltak. A jegy árában bennefoglalt második film legtöbbször sztárok nélkül és kevés pénzből készült, játékideje kb. 1 óra volt, de alkotóik a minimális kockázat miatt gyakran kreatívabbnak bizonyultak mainstream-beli kollégáiknál.

Az exploitation a hatvanas évek végén szabadult rá a grindhouse-filmszínházakra, de születése a B-film fénykoránál korábbra tehető: már a harmincas években készültek roadshow-vetítéseken látható, tabutémákkal foglalkozó gerillafilmek, például nemi és mentális betegségeket, illetve kábítószerek negatív hatásait bemutató ál-oktatófilmek, de ide sorolható Tod Browning karrier-öngyilkosságot jelentő, betiltott és megnyirbált remekműve, a cirkuszi testi fogyatékosokkal eljátszatott horror-melodrámaként értelmezhető Szörnyszülöttek.

A B-filmek alkotói mindig is alávetették magukat a kezüket tabutémák ábrázolását illetően megkötő Hays-kódexnek, ezzel szemben az exploitationt – amely nevének megfelelően "kizsákmányolja" témáját (legyen szó nácik rémtetteiről vagy hippik életstílusáról) vagy fő motívumát (pl. testi fogyatékosok, törpék) – e szőrszálhasogató és ostoba szabályzat hívta életre. Az exploitation legfontosabb jellemzője a hatásvadász, expliciten bemutatott tabusértés és a cirkuszi szenzacionalizmus, ennek megfelelően az efféle filmek nem kötődnek gyártási egységekhez, így akár B-kategóriás, mainstream és független filmeket is sorolhatunk e gyűjtőfogalom alá. A trash (a camphez hasonlóan) leginkább esztétikai-minőségbeli kategória, amely a minimális költségvetésű és látványosan dilettáns alkotók által elkövetett, ma már az "annyira rossz, hogy már jó" dícsérettel illetett filmeket jelöli (a legalapvetőbb példa a 9-es terv a világűrből Ed Woodtól). Noha a grindhouse-okban vetített filmek többsége valóban nézhetetlen trash fércmű volt, a tehetségesebb exploitation-alkotók jelentős hatást gyakoroltak az amerikai mainstreamre, ezáltal a világ filmiparára is. Az exploitationban alkotott például Roger Corman, John Waters, Russ Meyer és Jack Hill, innen indult Francis Ford Coppola,  Martin Scorsese és Joe Dante, a filmek közül pedig a Szörnyszülöttek, a Vérlakoma, Az élőhalottak éjszakája, a Foxy Brown és a Köpök a sírodra vitték a prímet.  

Az ál-előzetesek

Tarantino és Rodriguez projektjéhez összesen négy kamu-előzetes készült, amelyek mind remekül reprezentálják a grindhouse-korszak filmgyártási metódusait. A kisfilmek közül a Machete aratta a legnagyobb sikert, hisz Rodriguez idén készítette el egész estés verzióját. Címszereplőjét illetően a Machete leginkább a Desperado spinoffjának nevezhető: Danny Trejo, Rodriguez másodunokatestvére és állandó színésze gyakorlatilag ugyanazt a rettenthetetlen mexikói zsoldost alakítja. A történet – a hőst felbérelik egy merényletre, majd otthagyják ebek harmincadjára, mire ő bosszúhadjáratba kezd – számos thrillert és akciófilmet megidéz (pl. Point Blank),  míg a "fegyverszemle" jelenetében Rodriguez az egyik példaképe, John Carpenter rendezte Menekülés New Yorkból előtt is tiszteleg. Nem csoda, hogy a közönség többet akart a Machetéből: ebben a pár perces ál-trailerben a laza dumáktól a súlyos emberveszteséggel járó harcjelenetekig minden megvan, amit szeretni lehet az akciófilmekben. E kisfilm ráadásul nem csak tipikus "egyfős hadsereg" jellegű akciófilm, hanem egyben a feketékről és feketéknek készült blaxploitation-filmek (Coffy, Shaft, Foxy Brown) mexikói változata is egyben, ami az egész estés verzióban még inkább előtérbe került. A Machete a show első ál-előzeteseként kiváló felvezetés, már roncsolt (a tetőponton pirosba és zöldbe forduló) képminőségével  is segít ráhangolódni a két nagyfilmre.



Rob Zombie (Halloween, 1000 halott háza) nácik által kikísérletezett vérfarkas-asszonyok ötletével játszadozott a Werewolf Women of the SS-ben (Az SS vérfarkas-asszonyai), a főszerepben nem kisebb nevekkel, mint Nicholas Cage és Udo Kier. E kisfilm a legbizarrabb exploitation-filmek között számon tartott nazisploitationok (különösen a rettegett Ilsa, az SS farkasasszonya) és a vérfarkas-horrorok grindhouse-módra való összekotyvasztása. Nem mintha lenne bármi közös a nácikban és a vérfarkasokban, de az exploitation mezőnyében ez sosem jelentett problémát, hisz ismerünk vérfarkasos "szelíd motorosok" filmet is (Werewolves on Wheels, 1971)



A Don't-ot (Ne!) Edgar Wright (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Scott Pilgrim a világ ellen) rendezte, inspirációja pedig bevallása szerint Jorge Grau Don't Open the Window-ja volt, noha a trailer felépítése (amiből kiderül, hogy mit nem tanácsos tennünk, ha túl akarunk élni egy horrorfilmet) egy remek 1981-es slasher, Az erdei fantom előzetesét idézi, melynek forgatókönyvírói a Weinstein-testvérek voltak, akik történetesen a Grindhouse-duplafilm producerei is. A kisfilmben felfedezhetjük Wright két állandó színészét, a Haláli hullák hajnalában és a Vaskabátokban is játszó Simon Pegget és Nick Frostot is.



A negyedik ál-trailer, az Eli Roth (Kabinláz, Motel 1-2) rendezte Thanksgiving (Hálaadás) szintén a nyolcvanas évek slasherjeit idézi, elsősorban azokat, amelyek valamelyik ünnepet exploitálják (Halloween, Véres Valentin, Április bolondja, Fekete karácsony). Roth bevallása szerint a történetet is alaposan kigondolta (egy fiú megöli apját, amiért az levágta a kedvenc pulykáját, majd éveket tölt egy elmegyógyintézetben, ahonnan megszökik és ámokfutást rendez szülővárosában), és hosszabb távú tervei között szerepel, hogy Rodriguezhez hasonlóan ő is megrendezze az egész estés verziót.



Annyi mindenképpen elmondható e négy előzetesről, hogy alkotóik alig négyszer 1-2 percben tökéletesen összefoglalták a grindhouse fogalmát. Az előzetesek minden tekintetben olyanok, mintha a hetvenes években vágták volna őket össze halálos komolysággal. Nincs sallang, mellébeszélés és kezdő forgatókönyvírókba belevert formaságok, a történetet egy zord hangú narrátor vázolja fel néhány lényegretörő tőmondatban, a hangsúly pedig az esszenciális és tökéletes "money shot"-okon van.

Tarantino a horroról

Quentin Tarantino is a hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő horror-alzsáner, a slasher mellett tette le a voksát, és ahogy az tőle elvárható, nem szabványos zsánerdarabbal, hanem emlékezetes  posztmodern celluloid-koktéllal gazdagította a műfajt. A Halálbiztos Tarantino pályájának talán legegyedibb karakterére, Kaszkadőr Mike-ra (Kurt Russell) épül, aki ugyan antagonista, viszont ezzel tökéletesen beleillik a slasher protagonistákat állandó jelleggel háttérbe szorító, emblematikus gyilkosainak pantheonjába, Norman Bates, Bőrpofa, Michael Myers, Jason Vorhees, Pinhead és Freddy Krueger mellé.

Mike egy kiégett, ötvenes éveit taposó kaszkadőr, aki meglehetősen szokatlan hobbinak hódol: a slasherek fallikus fegyvereit idéző, "halálbiztos" tunning-verdájával bánik el kiszemeltjeivel. A Halálbiztos gyakorlatilag két film összevágva (ilyesmi a grindhouse-korszakban a szó szoros értelmében is megeshetett), amiknek egyetlen összekötő eleme a főhős, a választóvonal pedig a film midpointjára időzített felejthetetlen, Dario Argento lassított destrukció-szcénáit idéző karambol-jelenet, mely után 14 hónappal, Mike felépülését követően vesszük fel újra a fonalat.

A film első fele leginkább a Halloween, a Christine és a Tökéletlen idők összemosásaként jellemezhető. Protagonistáink a Halloweenhez hasonlóan egy csapat fiatal lány, akik legfőbb célja az, hogy fűvel, zenével, piával és pasikkal bulizzák el az estét kedvenc késdobálójukban. Eddig minden olyan, mintha egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli slashert látnánk: a lányok hedonista és promiszkuis életmódot folytatnak, amivel szépen lassan felkeltik egy erkölcscsősz és embergyűlölő sorozatgyilkos figyelmét. Tarantino gyakorlatilag mozgóképes esszét ír a tinihorrorról (Carol Clover a horror és a nemiség témát tárgyaló könyve, a Men, Women and Chainsaws a kedvencei között van), felemlegetve az összes klisét a tóparti nyaralótól a "szemét csaj a tinifilmekből"-karakterig.  Mike kocsijával a Christine gép-ember szörnyeként követi a lányokat carpenter-i minimalizmussal ábrázolva, a történet azonban még az első felvonásban (és később még számtalanszor) irányt és hangnemet vált, nem követi tovább a műfaji sémákat.

Egy átlagos slasherben már rég láttunk volna két-három gyilkosságot és busz-effektes ugratást, a gyilkos és leendő áldozatai azonban összehaverkodnak kocsmázás közben, és máris a Tökéletlen idők felhőtlen "hang out movie" hangulata kezd dominálni. Úgy tűnik, Tarantino a kocsma-szcénákban rekordot akar dönteni az egy snittbe belecsempészhető legtöbb filmes utalás kategóriájában. Zenéjében Pino Donaggio és Ennio Morricone témáit idézi (amiket Argento és De Palma legjobb thrillereiben hallhatunk), miközben annyi popszámot és filmcímet sorol fel plakátokon, pólókon és verbálisan, hogy tucatnyi jegyzetelő filmrajongó sem tudná követni. Tarantino azért észreveszi magát, és francia új hullámos stílusban kikacsint a nézőre: "Ismeri egyáltalán valaki ezeket a neveket vagy címeket?" Tarantino e filmjét bevallottan a keményvonalas filmgeekeknek készítette, lelkesen építve kedvenc roncsfilmjeinek kult-státuszát.

A film azután kezd igazán érdekes lenni, miután a farkas és a piroskák összebarátkoztak. A rosszarcú, de borzasztóan stílusos Mike a léha és össze-vissza fecsegő lányokkal ellentétben már régen kiérdemelte a néző szimpátiáját, és úgy tűnik, a csapos szerepében színészként is megjelenő Tarantino is az ő pártján áll. Mike kap egy, az Alkonyattól pirkadatig Salma Hayek-showját megközelítő "öltáncot" kiszemeltjétől (Vanessa Ferlito, akinek ezen jelenetét az amerikai mozikban egy "hiányzó tekercs" felirat helyettesítette, természetesen grindhouse-gyakorlatra utalva), de miután a lányok kora miatt gúnyolni kezdik, az országúton törésálló kocsijával frontális és végzetes támadást intéz a gyanútlanul suhanó fiatalok ellen. Vágás, és betekintést nyerünk a balesetet követő, azonnal le is záruló nyomozásba: Mike alibija tökéletes, míg a lányok úsztak a fűben és a piában. A Psycho-t idéző jelenetben Earl McGraw seriff (állandó karaktere a Tarantino-Rodriguez univerzumnak, több karakterrel együtt visszatér a filmet kronologikusan követő Terrorbolygóban is) megosztja első fiával Mike indítékát: a kiöregedett, impotens macsó szex híján háborúzik, frusztrációit vezeti le vágya titokzatos tárgyain, veszély-hedonizmusa alapján David Cronenberg Karamboljának hőseihez hasonlítható.    

A Halálbiztos második felében a nézőt joggal kerítheti hatalmába az érzés, hogy új filmet lát. Mike és verdája felgyógyultak sérüléseikből, és immár egy másik államban lesnek új áldozatokra. Mintha folytatást látnánk, de más műfajban: a film második fele autós üldözéseiben a Mad Max-filmeket, a Death Race 2000-t és a Száguldás a semmibe-t, erőszak- és nőábrázolását illetően pedig a Gyorsabban, cicababa! Ölj! Ölj! -t és a Thelma és Louise-t idézi. Mike ismét egy csapat fiatal lányt szemel ki, de ezúttal rosszul választ: új barátnői érettebbek, szűziesebbek (emlékezzünk csak a Sikolyban deklarált "szex egyenlő halál" tinihorror-szabályra) és tökösebbek is korábbi áldozatainál. A négy lányból ketten afro-amerikaik (a Jackie Brown után újra blaxploitation vonatkozás Tarantinótól), Zoe Bell (Uma Thurman dublőre volt a Kill Bill-ben) pedig önmagát, vagyis egy bármilyen őrültségre hajlandó kaszkadőrnőt alakít. Mint egy "rape and revenge" vagy akár Russ Meyer-filmben, a lányok Mike zaklatását rossz néven véve vérszemet kapnak, legvégül pedig a földig verik az egyre szánalmasabban viselkedő sorozatgyilkost. A történet természetesen végig tökéletesen kaotikus és irracionális az exploitation szabályainak megfelelően, egy jelenetet például fekete-fehérben láthatunk, ami balesetként gyakorta előfordult a grindhouse-vetítéseken.

Tarantino filmje összességében az eddigi legjobban megírt slasher és egy igazi grindhouse-szörnyeteg egyszerre. Sok benne a szöveg, viszont a költségvetés nélküli exploitation filmkészítés mindig is hatalmas teret engedett az önkifejezésnek, elég például Ed Wood önnön szexualitásáról szóló Glen vagy Glendájára gondolni. Meztelenség nincs, gore is csak egy-két jelenet erejéig látható, viszont túlzottan művinek sem nevezhető a Halálbiztos. Még dilettantizmusból sincs hiány, hisz Tarantino operatőrként is jegyzi a filmet, viszont nem bizonyul olyan multi-talentumnak, mint Rodriguez cimborája. A Halálbiztos egyszerre férfifilm és nőfilm a slasher kettős azonosulási metódusának megfelelően: gyakran nevezik feminista alkotásnak, és noha Tarantino minden karaktere szájába jellegzetesen saját szövegeit adja, szócsöve mégis a gyilkos Kaszkadőr Mike, akivel a CGI-utálatukban és retró-mániájukban is osztoznak.

A Halálbiztos nem nevezhető vegytiszta B-filmnek vagy exploitationnnak, hisz gyakorlatilag egyetlen műfaji hatás-jelenet, azaz horror-szcéna van benne (ez olyan, mintha Van Damme egyszer bunyózna egy filmben), és botrányos határsértéssel sem találkozunk. A hommage-jelleg óriási szabadságot adott Tarantinonak, aki így szerzői zsánerfilmet készített, annyi ötletet, poént és modernista-önreflexív kikacsintást zsúfolva mozijába, amennyi tíz amerikai megafilmre elég lenne. Jóllehet a napjaink filmterméséhez szokott néző vontatottnak és túlírtnak találhatja, a Halálbiztos az egész retró-mizéria nélkül, szimpla horrorfilmként is megállná a helyét, ez viszont azt is jelenti, hogy Tarantino nem használta ki olyan mértékben a trash-hommage nyújtotta lehetőségeket, mint Robert Rodriguez a Grindhouse-páros jobb darabjaként számon tartott Terrorbolygóval.

(folytatása következik)