A miértekkel az előadás csak közvetve foglalkozik. Nem szólal meg a másik oldal, a hatóság vagy a politika, nincs másik szempont: analóg müezzin pályafutásokat helyez egymás mellé ebben a projektben a szintén szokatlan módon alkotótársai nélkül dolgozó svájci Stefan Kaegi.

De miért érdekel egy svájcit az egyiptomi müezzinek sorsa? Talán mert hazája, ez a soknemzetiségű, eleve multikulturális hagyományú ország meglepő módon szorosan összezár más kultúrák előtt. Úgy tűnik, a sokszínűség nem jelent nyitottságot. A magának örökös semlegességet és függetlenséget kivívó Svájc jelentősen hozzájárult az európai polgári demokratikus fejlődéshez, a multikulturális, nyelvi és vallási tolerancia európai meghonosodásához. Ugyanakkor a 2009-es népszavazáson erős többség bólintott rá a minaretépítések tilalmára, azaz arra, hogy müezzinek imára hívó énekét ne visszhangozhassák az Alpok hegyláncai. Mi ez a homogén akarat, és mi ellen irányul?

A magyar közönségből sokaknak nyilván eszébe jut Mohácsi János Csak egy szög című előadása. Az „előítélet két zajos részben“ munka egészén végigvonuló motívum volt a svájciság, és arra az ellentétre épített, amely a kelet-európai perspektívából előszeretettel homogénnek gondolt svájci hagyományok és az eleve soknemzetiségű valóság között feszül. Vagy Svájc tényleg a svájciaké? Mi állhat a 2009-es minarettilalom mögött?

A Radio Müezzin című előadás azonban, fájdalom, nem közvetlenül ezzel a kérdéssel foglalkozik. Indirekt választ ad, amikor megpróbálja megérteni és bemutatni a müezzinek világát. Kiindulópontja Kairó, az ezer minaret városa, ahol harmincezer müezzin hív naponta ötször imára. Eltérő hangerővel és zenei minőségben, de egy időpontban. Erre szolgál az előadásban is bemutatott imát jelző óra, amely a nap járásához igazodva a szélességi fokokhoz mérten máskor rendeli országszerte imára a hívőket. Kairóban sok ezer torokból egyszerre hangzik fel az adzán – egyes politikusok szerint nem épp korszerű módon. A Vallásügyi Minisztérium rendelete szerint lehet mindezt közvetíteni rádión. Egységes ima országszerte.

Erre utal a cím. A müezzinsorsok a következők: egy vak Korán-tanítóból, egy komoly autóbaleset miatt fájó csípejű volt villanyszerelőből, egy volt katonából lett müezzin sorsa mellett egy Korán-olvasásban majdnem világbajnok müezzin sportoló életpályája tárul elénk. A szereplők az eredeti koncepció szerint maguk a müezzinek, akik saját történetükkel ismertetnek meg.

Ahogy azt a 2000 óta működő Rimini Protokolltól megszoktuk. Ez az olykor két-, olykor háromtagú színházi műhely hangsúlyozottan projekteket, nem pedig előadásokat hoz létre. Áll ez a nálunk is bemutatott Blaiberg és sweeheart 19 (Trafó, 2006.), illetve A tőke. Első fejezet (Nemzeti Színház, BTF, 2009.) című munkákra épp úgy, mint a Berlinben látott Wallensteinra (Theatertreffen 2006.), vagy a Bécsben látott Breaking News-ra (Wiener Festwochen 2008.). Ezutóbbi kettő éppúgy társadalmi kérdéseket körbejáró projekt volt, még ha irodalmi mű szolgált is kiindulópontul. A cél ugyanis egy-egy társadalmi jelenség elemzése: hol a szívátültetés és internetes szívküldi-szolgálat, hol a pénz és a hazardírozás, hol a politikai kampányok természete, hol a hírek világa.

Rendszerint újságírói eszközökkel megszerkesztett élő riportokat látunk hiteles riportalanyokkal, jelen esetben három egyiptomi müezzint. Egyes riportalanyokat ugyanakkor időnként valaki más jelenít meg: a Blaibergben az újszíves nem tudta vállalni a rögtönzések rögzítésével járó próbafolyamatot, a Wallensteinban egy politikus nem ért rá a társulattal turnézni, a Breaking Newsban a Bush elnöknél tett látogatását volt kénytelen eljátszani a tolmács (ahol kurd férfi alakította az amerikai elnököt is, micsoda frenetikus színházi poén!). A tőkében pedig egy épp a börtönbüntetését töltő csalót kényszerültek helyettesíteni egy színésszel. Ez azonban nem veszteség, hanem nyereség: ettől drámaibbá válik a dokumentum, színházibbá a riport.

Így van ez a müezzinek történetének az esetében is. A bemutató óta annyit változott ugyanis a projekt, hogy a negyedik, a befolyásos, jó svádájú sportoló és közismert müezzin, ha igaz, összeveszett a többi, egyszerűbb sorból származó, hétköznapibb sorsú társával, és kilépett a produkcióból. Ezért újabban egy egyszerű, cingár fiú jeleníti meg. Egyszerre látjuk mindkettőt: a hiányzó szereplőt videofelvételen, és előtte a rá kicsit sem hasonlító színészt. A srác karikírozza a felvételen látható szereplő erőnlétét, hiszen meg sem bírja emelni azt a súlyzót, amelyet a filmen a müezzin könnyedén emelget. Ez az első valóban színházi pillanat az előadásban: a helyettesítés kizökkent a riportalanyok sorsával való azonosulásból, a humoré lesz a főszerep, és ironikus feszültség keletkezik az előadásban.

Amely sok szempontból mégis csalódás. A három müezzin sorsa ugyanis túlságosan is rímel egymásra, és mellőz minden feszültséget. A korábbi riminis produkciók lényege volt, hogy az előadás elemeinek jelentésbeli összefüggés nélküli, egyszerű egymásmellettisége helyett egy magasabb szintű integrációs szintet ért el, így jöhetett létre a szétdobált elemekből az egész. Ez az integrációs szint elérhető lett volna, ha Kaegi a müezzinek világát a svájci társadalommal, a mesés Keletet a racionális Nyugattal állítja majd szembe. Vagy legalább saját közegébe helyezi a müezzinlétet, és bemutatja azt a politikai-társadalmi kontextust, amelybe illeszkedik. Már magában a Vallásügyi Minisztérium léte megérne egy kis kitérőt, hiszen nagyon egzotikusan hangzik egy nyugati típusú demokráciában, amely hangsúlyozza az állam és az egyház szétválasztását. Megannyi drámai konfliktuslehetőség, de sajnos mind kibontatlan.

Belátom, mind a svájci minaretkérdéssel, mind az egyiptomi helyzet bemutatásával könnyen politikai-vallási darázsfészekbe nyúlhatott volna az alkotó. Így viszont elmarad a feszültség, és részemről a gondolati-érzelmi reakció is. Az előadás zenés ismeretterjesztő dolgozat marad a müezzinek egyébként érdekes világáról. Akik maguk sem tudják eldönteni, hogyan viszonyuljanak az előadáshoz: a végén felirat figyelmeztet, hogy a müezzinek nem színészek, ezért csak egyszer hajolnak meg. De azért a színpadon maradnak, és élvezik a tapsot.

Müezzin Rádió

Előadják:
Abdelmoty Abdelsamia Ali Hindawy
Hussein Gouda Hussein Bdawy
Mansour Abdelsalam Mansour Namous
Mohamed Ali Mahmoud Farag
Sayed Abdellatif Mohamed Hammad

Dramaturg: Laila Soliman
Színpad: Mohamed Shoukry
Fény: Sven Nichterlein, Saad Samir Hassan [Kairó]
Hang: Mahmoud Refat
Videó: Shady George Fakhry [Kairó], Bruno Deville
A rendező munkatársa: Dia’Deen Helmy Hamed

Koncepció, rendezés: Stefan Kaegi [Rimini Protokoll]

Színházi előadás arab nyelven, magyar feliratozással.

A Rimini Protokoll előadása.

A HAU Berlin és az egyiptomi Goethe Intézet közös produkciója.

2010. október 14.
Trafó Kortárs Művészetek Háza

Budapesti Őszi Fesztivál