A szerepek összemosódnak. A laudátor moderál, az író fotografál, a költő laudál, a válaszoló visszakérdez, és így tovább. Mint egy regényben. Vagy az életben, az utcán, mondjuk egy bankautomata előtt. Pont ott, ahol Babiczky először megszólította Bartist. És elkezdődik egy beszélgetés, türelmetlenül vagy megadón, lesz belőle közös, hideg vizes neszkávézás, majd éveken át tartó csöndes pálinkázás. Ahol a csönd a lényeg, ahogy Babiczky mondja, a biccentések, kézmozdulatok, szöszmötölés a cigarettával, az egymást megszokás rökamiéja, ahol lélekben el lehet feküdni. Ha ma este ők négyen nem szólnak egyetlen szót sem, csak ülnek a karfás plüssfotelekben, előttük a könyvek, mögöttük a képek, időnként egymásra néznek, de az se muszáj, nincs hiányérzete senkinek. „És csöndbe csábulok”.(K.I.)

András felolvas egy részletet, hogy is van ez?, ez a megközelíthetetlenség?: „beszélgettem már olyan nővel, aki elmondta, hogy a nyolcvanas években a barátnőjével fülig szerelmesen bámultak téged és engem a Felszabadulás téren, csak hát szent meggyőződésük volt, hogy nálunk – nem nálam, hanem nálunk - megközelíthetetlenebb emberek nincsenek a világon. Miközben mi olyan egyedül voltunk, mint a kisujjunk, és semminek nem örültünk volna annyira, mint ha valaki meg akart volna minket közelíteni”. Bartis mostani életére így alkalmazza a képletet: nem vagyok egyedül, így nem érzem magam megközelíthetetlennek, Kemény mosolyog, neki fogalma sincs erről az együtthatóról.

A könyv kialakulásáról, mert ez már igazi, mondható történet, felváltva mesélnek. A Literában való megjelenés előtt jóval, 2003 februárjában felmerült egy beszélgetős könyv gondolata, mely elhalt, és Németh Gábor felkérésére éledt újjá. Az alapszöveg 2006-2007-es, majd három év múlva ebből, mint nyersanyagból jött létre a kötet. A valóság időútjai, a részletek zavarossá váltak, ezeket, a régi mozaikokat adaptálva kellett, mintegy regényt írva, újjáalkotni a szöveget. És az ok, hogy miért e forma? A könyvei, megjelenései által nyilvánosság elé kerülő embernek egy idő után szembesülnie kell az elvárással, hogy „megszösszenjen”, ez az alkotás velejárója. Mivel egyikük sem „közéletieskedő alkat”, a hiányból feszültség lesz, hiszen sem prózában, sem versben nincs helye az ilyen típusú megnyilvánulásnak, publicisztikát meg egyikük sem ír. Szükség lett tehát egy formára, melytől (maguktól) a szerzők több intimitást vártak el, mint, amit egy interjú nyújtani tud. Így alakultak beszélgetéssé a nem beszélgetős részek is.

„Nem elég tudni valamit - idézi András Ottlik Gézát -, lenni is kell valakinek hozzá”. Bartis, és vele egyetértve Kemény, legitimációs pontként fogadja el mind a megszólalónak, mind annak központi szerepét, amit el kell mondani, azonban, ha a beszélő „nagyon elkezdi tudni” saját fontosságát, súlyát, akkor félrecsúszik az egész. Ezután egy-egy külön megválaszolandó kérdés: hogy kell verset írni/ hogy kell fényképezni? Kemény válasza a könyvbélivel egyezik: „verset írni úgy kell, hogy az ember leül tollal és papírral, és ír egy verset. Aztán másnap is leül. Mindennap leül. És akkor rájöttem, hogy évekig nem ültem le verset írni.” Mint most, Berlinben is. Isten őrizzen meg attól, hogy megmondjam, hogy kell fényképezni, mondja Bartis, millióféleképp, bárhogy. Fúrsz egy lyukat egy dobozon, kivágsz egy kockát egy mozgófilmből. Más az iránya, mint az írásnak, a technika befolyásol, és a külső valóság. Beletörődsz, hogy kívül maradsz.

Az adja-magát-kérdésre, miszerint a szerzők kiknek a beszélgetését olvasnák szívesen, a válasz: öreg Ady beszélget öreg Radnótival (B.A), és az öreg Petőfi moderál (K.I.). Szó esik még a könyv hiánytalanságáról, folytathatóságáról, az örömről, amit az alkotóknak jelent, és, hogy szépen fejezzék be, gönci

1

2

3

barackkal koccintanak. Bartis képet rak szavakból: „Kizárólag egyszerre tudom látni a sparhelt sarkán az érclábost a megrepedezett borsófőzelékkel, meg a konyhaasztalon a gyűrött kockás füzetet, amelyikben számolgatja a nagyanyám, melyik sorban ér össze az ő élete az angol királyi házzal”. És sorozatot képekből. Az est végén az utóbbiakat látjuk, és hozzá Kemény laudációja A csöndet úgy című könyvről, a fotókból rendezett kiállításról, ekként: „együtt nevettek Bartissal a teremőr néni mondatán, a telefonnal is tilos, drága uram, fényképezni múzeumban. Nem értette, mit keres fényképezőgép a telefonban, azt keresi, amit a tömés a fogban, a szilikon a mellben, mikrochip a kutyában, nyithatatlan ablakok a vonaton, sípálya Dubaiban – tökéletesíteni az életet. Nem hitte, hogy mobiltelefonnal lehet regényt írni. A képek a színtér, a cselekmény a lélekvadászat, a tét, hogy van-e lélek. A cím a látás és a hallás tartományát kapcsolja össze. Háromszázhatvanöt kép, minden kép párban, kivéve az elsőt, melynek címe, A csöndet úgy. A csönd páratlan, egyes, szívszorító a magány. A könyvet lapozva menekülünk előle. Másfelől nézve lélekre vadászunk, a félénk állatra. Fényképezőgéppel nagyvadakat lehet elejteni, mobiltelefonnal lelket, kicsit, titokzatost, mint a szalonka”.