A XIX. század vége felé a fizikusok valami furcsa dolgot figyeltek meg a fény sebességével kapcsolatban, mely úgy tűnt ellentmond a józanész által diktált szabályoknak. Rájöttek, hogy a fény a megfigyelő szemszögéből nézve mindig ugyanolyan sebességgel halad; függetlenül attól, hogy a megfigyelő milyen gyorsan mozog. A kételkedésre Albert Einstein speciális relativitás elmélete adott okot és magyarázatul a szintén tőle származó, általános relativitáselmélet szolgált.

Alig egy évszázaddal ezelőtt a tudósok még úgy vélték, hogy galaxisunk, a Tejútrendszer maga az egész világegyetem. A XX. században a csillagászat, a fizika és a technika területén tett jelentős előrelépések viszont feltárták, hogy a kozmosz lélegzetelállítóan hatalmas. A felfedezések kapcsán – melyek ehhez a következtetéshez vezettek – a tudósok még azt is kétségbe vonták, hogy figyelembe veszik-e egyáltalán a fizika alapjait, a több tudományágra kiterjedő, interdiszciplináris gondolkodás azonban erőteljesen kihatott a XX. század eleji művészekre is. A tudományos felfedezésekbe és a haladásba vetett hit alapjaiban határozta meg a, köztük Kepes György életét.

 A magyar származású, amerikai képzőművész a modern környezetesztétikai kutatások – főként a „fényművészet”, kinetikus művészet – úttörője volt. Nem akarok nagy áhítattal beszélni a fénynek egyetlen újszerű felhasználásáráról sem, mivel a természetben hétköznapi látványként van jelen mindenfajta „újító” gondolat. Izgalmas látványként tudom csak elkönyvelni a művészetben is egyre inkább kiteljesedő fizikai törvények, köztük a mesterséges fény létrehozásához szükséges feltételek jelenlétét. A természet sohasem ábrázolja a fényt és érdekes módon ma már a művészet sem feltétlenül kísérletezik ezzel, inkább létrehozza saját fényforrását. Szó szerint bekerül a képbe a fény. Az intuíció lexikális fogalmával élve – éppen azáltal, hogy a tudományos munka filozófiai alapjait és módszertanát teljesen személyessé és szubjektívvá teszi – a fényművészeti irányzatot úgy tudnám jellemezni, mint ami alkotómunkát a tudományos kutatástól a művészi alkotás irányába tolja el, és a létrehozott produktumokat esztétikai színezetűvé formálja.

 „Kepes György és Frank Malina szellemiségét a kísérletezésben megnyilvánuló teremtő képzelet, illetve a magasabb célokra törekvés páratlan együtthatásaként jellemezhetnénk a leginkább” – ragadom ki a Ludwig Múzeum egy ingyenes tájékoztatójából. A röviden csak A fényjátékosok címen futó kiállítás Kepes és Malina életén, munkásságán és gondolatain keresztül egy közös szálakon futó kapcsolatrendszert hivatott bemutatni, mely több mint kétéves kutatómunka eredménye. „Kepes és Melina olyan eszközként alkalmazta a fényt – folytatva a tájékoztatóban szereplő leírást – amely hozzájárulhat az emberiség és a globális környezet viszonyának a javításához.” Hogy mennyit is érzünk ma ennek megvalósulásából, azt mindenki személy szerint ítélheti meg. A második világháború idején Kepes és Malina is dolgozott az Amerikai Egyesült Államok hadserege számára. Kepes álcázásra vonatkozó elméletének katonai alkalmazhatóságával kísérletezett, Malina rakétafejlesztési projekteken dolgozott, munkájuk során viszont olyan hidat teremtettek a humán és műszaki tudományok között, amely több generációra is kifejtette hatását.

Kepes egységben látta a világot, s látásmódjába beletartozott a természeti világ rendszeres vizsgálata, Melinát pedig úgy írják le, mint akinek elsődleges célja az volt, hogy közelebb vigye az embert a Kozmoszhoz. Nem csoda tehát, hogy a háború végét követően mindketten kiábrándultak a főleg csak katonai célokat szolgáló kutatásokból. Érdemes megemlíteni, hogy mindkettőjük nevéhez kapcsolódik még a Leonardo folyóirat is, melyben a világ legkiválóbb szerzőinek tanulmányait és cikkeit közölték. A lap neve is igen találó, hiszen Leonardo da Vinci volt az, aki elsőként rakta le a fénymérés tudományának alapjait és merte feltételezni, hogy a fény által látunk.

„A művészet általános jellemző ismérve, lényege – Csernisevszkij gondolatait idézve – az élet reprodukálása (…) s gyakran az is, hogy ítéletet mondanak az élet jelenségeiről.” Persze Csernisevszkij elmélete nem mentes az egyoldalúságoktól sem, ennek ellenére érdekes az általa kigondolt megközelítés, főleg a mai művészetben jelenlévő interdiszciplináris gondolkodás tekintetében. Egy példa lehet erre a természetben megjelenő Cyphochilus bogár, melynek páncélján cserépszerűen egymásra boruló pikkelyek vannak, melyek tízszer vékonyabbak az emberi hajszálnál. „Amikor a rovarokat elektronmikroszkóp alá helyeztem, egy új világ tárult fel előttem, egészen rendkívüli” – mondta dr. Pete Vukusic, a nagy-britanniai Exeter Egyetem docense. Rájött arra, hogy mi a magyarázata a bogár ragyogó fehér színének, melynek semmi köze sincs a festékanyagokhoz. A titok nyitja a pikkelyeket alkotó szálak vastagságában és a köztük lévő távolságban rejlett. Ennek a szerkezetnek köszönhetően szokatlanul hatékonyan szóródik a fény.

Dr. Vukusic szerint, ha a technológiában alkalmazni tudnák azokat a tervezési elveket, melyeket e bogárnál felfedeztek, akkor sokkal fehérebb lenne például a papír, amelyre írunk, a fogunk, sőt még a fényforrások is. Ez a kis bogárka jutott először eszembe, amikor Malina köteles és rácsos képeit („wire-mesh pictures”, „grillage pictures”) elemezte a tárlatvezető; melyeknek fémhuzalos változatai a kép felületén maguk törték meg a fényt. Ezek az egyszerű képi szerkezetek nem ábrázoltak semmiféle mozgást, de nem volt egyetlen állandósult világos pont sem a felületen; így a kinetikus művészet érvényesült a külső fényforrás felhasználásával. A Kepest és Malinát jellemző képi világ és munkamorál a szervezők szerint kétségkívül kortárs értelmezést kíván, hiszen elképzelhetetlen mértékben tágult ki látókörünk az elmúlt ötven évben. A fényjátékosok projekt így egy történelmi kihívással is szembesít minket.

A fényjátékosok című kiállítás megtekinthető a Ludwig Múzeumban, 2010. November 21-ig.