Izsó Zita Függés című drámáját a debreceni Színláz Társulat dolgozta fel Lakó Zsigmond rendezésében. A premierre 2010. november 2-án került sor a Debreceni Egyetem főépületének alagsorában, az alig néhány hónapja működő Színláz Stúdió kissé eldugott, de ez idő alatt már bejáratottá vált terében. A néhány napra elcsendesült egyetem kisméretű, de annál otthonosabb, a darab alaptörténetéhez szükséges adottságokkal rendelkező helyisége az „olvasási hét” ellenére is megtelt érdeklődőkkel.

Az egyfelvonásos lelassult, álomszerű vízióval indul: Szabina (Szakál Dóra) régi munkáját éli újra, férfiak előtt táncol, közben a projektoron sajátos narrációt hallunk épelméjű önmagától, képek villannak be, a ránk zúduló információkat nem vagyunk képesek feldolgozni, helyén kezelni, de idővel majd minden letisztul, gondoljuk, pedig talán csak még jobban összezavarodunk. Azonban összefogja a történéseket a tárgyi és érzéki világ: a fekete és a piros dominanciája (amibe az orvos feltűnő fehér köntösében lép be, mutatva, hogy nem illik ebbe a környezetbe), a kelmék szimbolikus használata (fekete tüll az öltözőparaván tetején, az alján drót, csipke és selyem a táncosnőn, szivacs az ágyon, piros cipők, amit Szabinától húga, Lili is kölcsön vesz, mikor csábításra készül) és a cselekvési aktusok közvetlensége: a tánc, a megragadás, a székre csapás, a matrac összetúrása és a lövés, amelynek pillanatában az egész tér elsötétedik.

Az egykori táncosnő egy romos, bontásra ítélt gyárépületben eszmél egy vízióvá terebélyesedő emlékéből, ez az otthona, itt bujkál hosszú évekkel korábban elkövetett bűncselekményének következményei elől, legalábbis minden jel erre mutat. Legalábbis „eleinte”, már ha használhatunk egyáltalán ilyen időfogalmakat ebben a rendkívül összetett időstruktúrával dolgozó műben. Az ébredés pillanatára Lili (Duró Evelin) is megérkezik az elhagyatottság otthonába, és a dialógusukból körvonalazódnak a darab alapkonfliktusai.

Feltűnik egy orvos (Pálóczi Zoltán), aki gyógyszerekkel kezeli (félre) Szabinát, és egy fiatal munkásfiú, Máté (Jéger Zsombor), aki még fénykorából ismeri a lányt, igazi rajongója volt a táncosnőnek, de most megdöbben, hogy a bontásra váró épületben találkozik vele, amikor épp a a bontás előtti záróbulira hívó plakátokat ragasztja ki. A fiú anélkül keveredik románcba a Szabina által befolyásolt Lilivel, hogy tisztában lenne a két lány közötti testvéri kapcsolattal. Máté és Szabina, Szabina és Lili, Lili és Máté dialógusai váltják egymást, közben pedig az előbb említett orvos is feltűnik egy-egy jelenet erejéig.

A táncosnő lavór fölé hajolva mossa kezeit, szimbolikus cselekedetével próbál szabadulni múltjától. „Gyilkos vagyok” – hangzott el tőle az induló mondatban, és később a projektoron a többi szereplő is hasonlóan indítja vizuális képsorokkal multimedializált monológját. Mert mindenki tettes, és talán mégsincsenek bűnösök. Vagy épp ellenkezőleg: nincsenek áldozatok, csak bűnösök? Nem tudjuk, honnan nézzünk a történésekre, kit vagy milyen eseményt (a gyilkosságot? a táncot? a gyógyszerezést? az elhagyatottság otthonába záratást?) lássuk a romlás gócpontjának.

Csak a zárlat adhat fogódzót – az orvos monológja és egy Máté által felolvasott újságcikk –, ami látszólag fel is oldja a nézőben felmerülő kérdések jelentős részét. Mint tudjuk azonban, ez a két elbeszélés is egy-egy irányított narratíva, nem dől el egyértelműen kinek a képzelete játszik el velünk és mi célból, hiszen a darabban többször inverz módon visszatérő beszélgetések a kölcsönös függés illékony emlékművei. A Függés ciklikus odafigyelést kíván. Nem egyszerű, de kísérletezni lehet, és végül valóban összeáll benünk egy szimulákrum történet, ám ez nagyrészt saját – tudatos vagy tudattalan – döntéseink eredménye, annak függvénye tehát, hogy mit tekintünk flashbackszerűen kavargó emléknek, mit pedig jelenvalóvá tett történésnek.

Izsó Zita: Függés
 

Szabina: Szakál Dóra

Lili: Duró Evelin

­­Máté: Jéger Zsombor

Orvos: Pálóczi Zoltán

Asszisztens: Somogyi Tibor

 

Rendező: Lakó Zsigmond.

 

2010. november 11.

Színláz Stúdó

Debreceni Egyetem, Főépület, pince, 31.

Fotó: Áfra János