„Valamit, ami élő, organikus, ábrázolni képtelenség. Tehát, hogy ennek ellenére kísértésbe esünk e felől a dolog felől, úgy vélem, ez a művészet.” (Hajnóczy Péter)

Cserjés Katalin, a „… a lebegő orgonagyökér …” című könyv szerzője, nyolc éve vezeti Szegeden a Hajnóczy-műhelyt. E munka eredményességéről tanúskodik, hogy Hajnóczy Péter életművét újra magas szintű szakmai figyelem kezdi övezni. A kötet alcíme - Egy Hajnóczy próza-kalauz első fejezetei – pedig előrebocsátja, hogy a munkának korántsincs vége.

Elsőként az 1990-es évek elején megjelent Kulcsár-Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című könyvre utalt a kérdező, amely egy hosszú bekezdésben, a 70-es évek átmeneti irodalmának fontos szereplőjeként tárgyalja Hajnóczyt. Az azóta elmúlt években számos összefoglaló prózatörténeti munka jelent meg, és Hajnóczy, akit Esterházy, Nádas, Dobai, Lengyel Péter mellett emlegettek, egyre inkább kifelé szorult ebből a csoportból. 2008-ban, a Szegedy-Maszák Mihály által szerkesztett A magyar irodalom történeteiben már alig említődik Hajnóczy neve. Mi lehet ennek az oka?

Cserjés Katalin előrebocsátotta, hogy igyekszik maga tájékozódni, egyedül dönteni a saját magán-kánona felől, ugyanakkor tapasztalata szerint éppen Hajnóczy nem is tűnt el sosem az irodalom s az olvasók horizontjáról. A folyamatot csak az szakíthatta meg átmenetileg, hogy sem a legtöbb kötet sem a szövegekről született szakirodalom nem volt elérhető. A Kulcsár-Szabó-nagybekezdést Cserjés Katalin irányadónak érzi, mivel Hajnóczyt több módon, több oldalról is értékeli, például a radikalitását, az előző generációhoz képest való előrelépését. Szövegműveknek, magas szintű szövegépítményeknek nevezi a Hajnóczy-féle prózaformálást, és hangsúlyozza, egyszerre képes művelni például a józan tárgyilagosságot, a salakmentes prózaépítési technikát, a romantikus szenvedélyű vallomásosságot és az autobiografikusságot. Szkárosi Endre Mi az, hogy avantgárd? című könyvében a Hajnóczy-prózáról írva kifejti, hogy  Hajnóczy olyan fiatalon eltűnt az irodalmi szcénából és annyira ösztönös, ráérző tehetség volt, hogy ezt a radikális vonalat utána nem tudta, nem akarta senki folytatni. De talán jobbnak is tűnt ezt a vérrel írott, nem utánozható vonalat inkább el- és túl-hallgatni - idézi Cserjés Szkárosit.

Cserjés Katalin véleménye szerint ennek a prózának különleges értéke – Boccaccio metaforáival –, hogy a „bárány-olvasó” és az „elefánt-olvasó” egyaránt megtalálja benne az örömét. Azonban már az olyan hermetikusan elzárt szövegekről – Szigeti Csaba szavaival: az „arisztokratikus regiszterbe” tartozó Hajnóczy-szkázokról, amilyen az Embólia kisasszony vagy A kopt nők – illúzió volna azt gondolni, hogy széles befogadóközönséget vonzhatnak, akár Gulácsy Lajos, Ámos Imre, Vajda Lajos vagy Francis Bacon képei.

A könyv leghosszabb fejezete az intertextualitással foglalkozik. A könyvíró szándéka, hogy a szegedi egyetem hallgatói a 666 (sic!) lábjegyzeten, és a segítségükkel felkínált nóvumokon tréningezzenek majd. Az intertextualitás elméletével foglalkozva Cserjés úgy találta, hogy vizsgált témájára nem húzható rá egyik kategóriarendszer sem, mert valamilyen módon a Hajnóczy-próza kibújik ezek alól: a szerző sajátos módon bánik a vendégszövegeivel. Cserjés Katalin utalt rá, hogy bár Hajnóczy egyetemet nem végzett, de rengeteg jó irodalmat olvasott, egészen mások és redkívül ösztönzők voltak az olvasmányai, mint egy bölcsésznek. Hajnóczy mintegy beleolvassa, újraírja a választott könyveit, egész világában benne mozognak legkedvesebb olvasmányai, melyek szövegükben, képeikben, gondolatmenetükben szétszóródnak, és búvópatakként elöntik a saját életművet. Ennek a szövegtulajdonságnak a felfedezésével talált rá a kutató például Akutagava Rjúnoszuke japán szerző szövegeinek a Hajnóczy-korpuszban való mozgására.

A kötetcím eredete is szóba került: a lebegő orgonagyökér egyszerre utal kilépésre az irodalomból a szóbeliség felé, a művészeten túlra, illetve az emlegetett határátlépések tettenérésére a Hajnóczy-prózában. (Maga a motívum a Herceg című monodráma kézirata végére beragasztott orgonagyökér kapcsán materializálódik. Ez az orgonagyökér ott volt a kéziratban, és utána - a szerzői utasítás szerint - kivetítődött volna, belebegett volna valamilyen mód a dráma előadásán a színpadra.) 

Az esten szóba került Mátis Lilla Hajnóczy-filmje is, amelyet a Zsámbéki úti lakásban vettek föl, Melis László zenéjével. A filmet a szegedi országos Hajnóczy-konferencián, két évvel ezelőtt levetítették, és egyszer csak ott, az elhagyott lakás káoszában, az utolsó mozdulatok emlékei között megpillantották az asztal szélén az orgonagyökeret. Habár az orgonagyökér eltűnt örökre, valóságos mivoltában nincs meg, ám a hagyatékban - amit Reményi József Tamás Cserjés Katalinra és szegedi műhelyére bízott - az egyik füzetben megtalálták a Herceg kéziratában azt a lapot, ahová e csekély és kedves valóságtárgy eredetileg be volt ragasztva, rossz ragasztószalaggal, rendetlenül, mégis alaposan. Ez nem anekdota, jelentette ki Cserjés Katalin, hanem egy életmű haladási irányának szimbolikus határpontja.

Lenyomattól dokumentációig jutunk. A kérdező, Szekeres Szabolcs beszámol az "Elkülönítő"- jelzetű dobozról... Ezen a címen 1975-ben jelent meg egy döbbentes szociográfia a Valóságban a Szentgotthárdi Ideg- és Elmegyógyintézetben tapasztalt visszásságokról, verésekről, atrocitásokról. Hajnóczy szinte mániákusan gyűjtötte a zárt intézetekben történt visszaélésekről szóló híradásokat - ezeket az anyagokat tartalmazza az említett doboz. Arra következtethetünk, hogy ami megjelent a Valóságban, az nem a teljes Elkülönítő, talán maga Hajnóczy húzta meg az írást, de az is lehet, hogy megrövidíttették vele, nem lehet eldönteni.

Reményi József Tamás szerint a szakirodalom egyik problémája Hajnóczyval kapcsolatban, hogy nincsen regénye. Regény méretű elbeszélésről beszélhetünk A halál kilovagolt Perzsiából esetében, de a szerzőnek valójában nincs regénynek nevezhető prózája. Ha a szintén a dobozból előkerült leveleit olvassuk, kiderül, hogy A szenvedés díszletei lehetett egy olyan regényterv, aminek része lett volna az Elkülönítő, A fűtő, az "ügy" körüli levelezés. Innen nézve más értelmet nyer a szociográfia is: látható, hogy Hajnóczyt nem elsősorban a „valóság” visszás kórházi helyzetei érdekelték, hanem egy kafkai kanosszajárás, hogy az igazát kereső ember mi módon kénytelen visszakozni, és hogyan bánik el vele a hatalom.

1.

2.

3.

Bár szó esett további megvalósulatlan regénytervekről - Kossuthról, Martinovicsról meg-nem-írt prózáról - is, Cserjés Katalin alapvetően a rövidszövegek felől közelíti meg Hajnóczyt. Mivel vonzódik a „grammatikai aprómunkához” (Alexa Károly), meg a szoros olvasásához, a rövidszövegek szolgálatkészebb terepet kínálnak ezekhez a vizsgálati módszerekhez, de -hozzátette - egyként becsüli és szereti az egész életművet.

Utoljára maradt egy kérdés: ha íródik száz év múlva még irodalomtörténet, abban Hajnóczy vajon hogyan szerepel majd? Cserjés Katalin készült a válasszal: „Az az irodalomtörténet, ha megíródik, ha lesz még irodalom, ha lesz még Föld, Hajnóczyt két idézettel aposztrofálja majd. Brasch Izidor halhatatlan, elpusztíthatatlan cipőkanalával metaforizálja önmagát, és beidézi még ez az irodalomtörténet a Meghalt a trikóm mottóját a föld alatt mozdulatlanul őrt álló kínai agyagkatonákról, a túlélés néma művészeiről. És végül ugyanez az irodalomtörténet beragasztja majd utolsó lapjára a lebegő orgonagyökeret, mely aztán olvasói kezében halkan leválik anyalapjáról, és ellebeg a belső gyűrű középpontja felé...”