Budapest ipari elektronikus zenei világában óriási várakozás övezte az eseményt: októberben tiszteletét teszi a kanadai Front Line Assembly (FLA), a szcéna emblematikus bázisformációja, élén a világ talán leghíresebb (hírhedtebb?) underground szakadárával, Bill Leebbel. Sőt, az együttessel közösen az EBM történetének másik hőse, a Leæther Strip első koncertjét adja Magyarországon. A teltház garantált volt, az együtteseknek pedig megfelelően könnyű dolga kellett hogy legyen, hiszen a - kis színtérhez képest - népes hazai rajongótábort ismerve a hangulat is boritékolva volt.

Ugyan megfogadtam, hogy nem illetem kritikával a rendkívül nagyvonalú, közvetlen szervezést, azonban muszáj megjegyeznem, hogy az este 7 órára kiírt rendezvényen éjfélig is csak két előadó ment le. Az órás átszerelések közötti monotónia, a bizonyos értelemben egykaptafa, a változatosságot és sokoldalúságot éppenséggel hivatalból tagadó (mely akár lehet erény is!) előadások számomra inkább elkedvetlenítőek voltak, ezért állítottam a szöveg elején, hogy "szívet lelkesítően nagyszabású és meghatározó" eseménynél én kevesebbet kaptam.

01

02

03

04

05

06

07

08

Ez mindjárt a mind.in.a.box-nál kezdődött: az együttesről a weben elérhető anyagokból számomra egy lendületes, a rokokó cicomáját (például a színes loop-palettán) jó értelemben bíró és érdekes előadó képe rajzolódott ki. Volt ott minden elgondolkodtató ambienttől gitárzúzdáig, persze minden az együttes különleges nintendós, supermariós kivitelezésében. Fel véltem bennük fedezni a dizsimocsárhoz képest egy igényes, egyedi hangot, de jó lett volna, ha ezt élőben is hozzák. Ez félig-meddig sikerült, 8 Bits című számuk itt is robbantott, különösen a nőire szintetizált, amúgy férfi énekhang ügyes váltásával. Ám érdekes módon az eredeti számokban hallható elektronikus lüktetést a színpadon amolyan kísérleti-alternatív gitárra cserélték, ami pont elvette a nintendós, supermariós légkört.

mind.in.a.box - 8 Bits

De legalább változatos ritmikájú, hangszínkülönbségekkel operáló setlistet adtak le. Ami nem mondható el az FLA-ról. Hiába ugrált a közönség az örökzöld ipari slágerekre, hiába üvöltött az énekes torkaszakadtából, hiába verték rongyosra a dobokat, egy szűk óra után kimondottan unalmassá vált az egész: minden szám robbant és szinte ugyanúgy vágott, így nem volt mihez képest még keményebben feszíteni, mihez képest még nagyobbat tapsolni. Ez nagyon veszélyes, mert a hangulat tűnő élmény, persze lehet, hogy én élem meg túl prezentistán a zenét.

01

02

03

04

05

06

07

08

09

A performansz egyébként vitathatatlanul profi volt, minden úgy működött, mint ahogyan kell: fények cikáztak, villogott az énekes szeme, láthatóan élvezte a produkciót, a közönség első sorainak borgőzös koncertezői keményen csinálták a hangulatot, egyszóval papírforma. Lehet túl  nyugdíjas a hozzáállásom, de nekem kellene a zavaróan hamis hang, hogy a fellépő elrontson valamit, hogy megbotoljon a saját lábában, mert koncerten nem a lemezek tiszta stúdióhangzását akarom hallani. A zene nekem túl tökéletes, így a fellépés túl távoli, hihetetlen élmény volt.

Front Line Assembly - Dead Planet
(A koncerten is ütött.)

Ez némiképp módosult a Leæther Stripnél: említésre méltó baki persze itt sem volt, de az FLA tisztább, táncosabb zenéje után a piszkos-zajos környezet, vagyis az ember gyomrában rezonáló szintetizátor sokkal koncertközelibbé hozta az élményt. Távol álljon tőlem, hogy ilyen előadókra süssem rá az egyhangúság vádját, ám sokórányi zenehallgatás után égető hiányát éreztem ugyanazon előadó sokoldalúságának. De persze ez a Leæther Strip fétise: a zene maga kiszámíthatóan sötét, "bázis-zúzda", elviselhetően érdekes átvezetésekkel fűszerezve, és legalább nem titkolja, hogy bizonyos zenei témák és motívumok érdeklik, a forma egyedisége kevésbé. A zenei progresszió tagadását én is bírom, a különös esztétikai megfontolást elismerem, de ennyire hosszú előadás sok belőle.

Leæther Strip Budapesten

Így történt, hogy a hajnalig tartó esemény után odahaza meg kellett keresnem a lehető legnyugodtabb lemezemet, mert addigra már úgy éreztem, a sokórás sötét dizsi végképp szétrázott. Visszagondolva már csak ezért az érzésért is érdemes volt elmenni, ha nem is hiszem, hogy az különösebben megrengette a pesti EBM-et.