Erős, határozott, egyedi, és legfőképp érett, kiforrott hang, annak ellenére, hogy elsőkötetes szerzőről van szó, akire azonban a későbbiekben is oda kell majd minden bizonnyal figyelni. Nagyjából így lehetne összefoglalni Szvoren Edina Pertu című kötetéről megjelenése óta született méltatásokat, melyek még azzal a kiegészítéssel is megállják helyüket, hogy ugyan valóban ez a szerző első önálló kötete, ám a benne összegyűjtött majd kéttucatnyi írás, elsősorban folyóiratbeli megjelenéseik által, már ismerős lehet az olvasó számára.

Egy kötet persze mégiscsak más. Például mert mindaz, ami akár csak egy Szvoren-elbeszélés során is nyilvánvalóvá válik, az összetéveszthetetlen egyedi hang, a tárgyilagos, szenvtelen fogalmazásmód, a deformált, félrecsúszott, a torzított üvegen át szemléltetett világ, az elbeszélések egymás mellé helyezésével még inkább felerősödik, így még határozottabb kontúrokat nyernek ennek a prózának a jellemzői.



Szvoren Edina kötete nem könnyű olvasmány. Kellemetlen, kényelmetlen, időnként viszolyogtató, és mégis magától értetődő, hogy az olvasó, még ha lassan is, ha csak lépésről-lépésre, napról-napra halad is vele, akkor is bizonyosan a végére fog érni. Ugyanolyan magától értetődő ez, ahogy az elbeszélések szereplői számára azok a velük megesett történetek. A tárgyilagos, szenvtelen hang a szövegeket  egyfajta leltárrá változtatja, melyben a narrátor (gyakran az egyik szereplő maga) akkurátusan végigveszi, egymás mellé rakja a jelen egyes mozzanatait, miközben, néha meghökkentő egymásutániságban csatol hozzá emlékképeket. A beteg anyját ápoló lány a reggeli történéseket (Ha végeztél), egy fiatal nő nagyanyja temetésén az összegyűlt rokonság viselkedésének jellegzetességeit (Temetés), egy kistestvér azt, ahogy szülei a fivér ellen kitervelt gyilkosságot végrehajtják (A hét vége), és így tovább.

Az egyes szám első személyű narrációnak (ami végső soron a legtöbb írásban valahogy érvényesül) ez a módja paradox helyzetet teremt. Közelről, lényegében a történések középpontjából szemlélve az eseményeket  a szereplő nincs teljes rálátással a történetre. Habár mozzanatait tárgyilagosan végigveszi, az összkép egy túlzottan felnagyított részlet, egy groteszk, torz kiemelés lesz, és a történet egészének összerakása, visszaigazítása a valós arányokhoz az olvasó feladatává válik.

Véleményem szerint  a kötet egyik legfontosabb kérdése, hogy a szövegek eleve torz élethelyzeteket ábrázolnak-e, vagy átlagos, hétköznapi, tulajdonképpen rendezett (vagy annak hitt, esetleg annak hazudott) életeket vesznek szemügyre kifordított nézőpontból. Vannak a kötetnek darabjai, melyek ritka, és az olvasó számára valószínűleg idegen helyzeteket mesélnek el, például amikor egy apa viszi látogatóba fogyatékos gyermekét az anyához, aki elhagyta őket (Kedves, jó Ap), vagy akár a Virágvasárnap időben és talán térben is távol játszódó története. Ám, ha mondjuk a Temetés című írást nézzük, előbb-utóbb kénytelenek leszünk bevallani magunknak, ez valahonnan mégiscsak ismerős. Mintha a történet narrátora azt mondaná ki, amit még magunk előtt is illetlennek tartanánk családtagjainkról és rokonságunkról akár gondolni is, így a kötet elbeszéléseire oly jellemző sivárság ez esetben leginkább a hétköznapi, szerepekkel, maszkokkal, kis és nagy hazugságokkal, önámításokkal felcicomázott élet lecsupaszításának eredménye. Hasonló e szempontból a Pertu, a kötet címadó írása is, melyben azonban éppen fordítva megy végbe a folyamat, a narrátor, a hang, amely végig felszólító módban beszél, mintha egy rendező lenne, aki éppen a szereplőket instruálja, hogyan is alakuljon a szilveszter estéjük - tulajdonképpen ezen a módon ruházza fel szereplőit az adott jellemvonásokkal. 

A kötetben értelemszerűen azok a legnehezebben emészthető, a leginkább szorongató, kellemetlen, kényelmetlen érzést keltő elbeszélések, melyek a legközelebbi családi kapcsolatokról szólnak, melyek ebben a legbensőségesebb közegben játszódnak, de bensőséges hangnak persze nyoma sincs. A kötet három ciklusa (Balholmi lányok, Ió, Percek egy sün életéből) közül ezek az elbeszélések túlnyomóan a harmadik részbe kerültek, így a végére rendkívül töménnyé válik a kötet mondanivalója, ám ahogy már említettem, az olvasó mégsem tud ettől a közegtől szabadulni.

Van ugyanis ennek a szövegalkotási módnak egy különös aspektusa. A sivárság magától értetődőségén túl az a valaki ugyanis, aki ennek mozzanatait végigveszi, szemmel láthatóan örömét leli ebben a tevékenységben: élvezettel válogatja a legpontosabb, a legtalálóbb mondatokat, végeredményben maga a szerző is élvezettel tanulmányozza saját  eszközét, a nyelvet, annak lehetőségeit és határait. 

Ennek az örömmel végzett alkotómunkának egy másik bizonyítéka lehet, hogy Szvoren Edina mennyire változatos narrációs technikákat alkalmaz kötetében, első, harmadik, sőt második személyű elbeszélést is, utóbbi a Balholmi lányok címet viselő írás, melyben a főszereplő elsőéves kollégista lányhoz beszél egy hang, mint később kiderül, a zsarnokoskodó felsőbb évesek egyike. A már említett Kedves jó Ap című írásban pedig mindhárom központi szereplő, apa, anya, gyermek elbeszélővé válik, s mondanivalójukat csak a kettős sorközök választják el, csak hogy két nagyon markáns példát említsek.  

Ám ez a változatosság már nem a kezdő író kísérletezgetése, saját hangjának keresése, hanem az érett alkotó tudatossága és magabiztossága, a kötet pedig egy majdani minden bizonnyal jelentős életmű első állomása.