Két egymással szembeforgatott, lépcsőzetes nézőtéri széksor várja a Trafó színháztermében a közönséget. Tim Crouch és négy színésze már helyet foglaltak a székeken, kedélyesen beszélgetnek a publikum tagjaival az előadás kezdetéig. És utána sem tesznek mást, így elég nehéz pontosan eldönteni, hogy hol kezdődik el az előadás. Valószínűleg már akkor, amikor bekerülünk a társulat által kialakított térbe, ugyanis ha egy előadás befogadói aspektusból kutatja a teatralitás mibenlétét, akkor a nézők privát párbeszédei ugyanúgy hozzátartoznak a színházi produkcióhoz, mint a színészek megszólalásai, akciói.

Az első megszólalásra nem kell azonban sokat várni. Még a munkafény ég, mikor Chris, egy vidám, szemüveges fiú bemutatkozik a körülötte ülőknek, és arról kezd beszélni, milyen nagyszerű dolog a közönségben ülni, és az előadás során többször elhangzik a szájából, hogy „ez a világ legbiztonságosabb helye”. Ezután megindul a megállíthatatlan provokációlavina befejezetlen történetekkel, nézőkhöz szegezett kérdésekkel, érzelmi kirohanásokkal. A budapesti közönség, természetesen engem is beleértve, pedig csak ül, mint a faszent, teszik, mintha nem látnák és hallanák pontosan, hogy mi történik körülöttük. Mint az iskolában feleléskor, a cipőjük orrát bámulják, nehogy a tanár észrevegye, hogy ott vannak, és felszólítsa őket.

A mi hibánk ez? Nem, mert nem tanítottak minket soha kérdezni, gondolkodni, kiállni magunkért vagy másért, felelősséget vállalni. Igen, mert nem volt rá igényünk, hogy magunktól megtanuljuk. A Szerző szövege egyébként remekül operál a néző komfortérzetével és az illendőség határaival. Különösen azok a jelenetek izgalmasak, amikor az etika normarendszerével bírja rá a nézőt, hogy kinyögjön pár szót. Ilyen például az a jelenet, amikor Chris egy hangos, káromkodós kirohanása után bocsánatot kér, addig mondogatja kétségbeesetten: „Sajnálom!”, amíg egy néző száján ki nem szalad: „Semmi baj.”

A Szerző egyébként fontos terminológiai kérdéseket vet fel. Egyértelmű talán, hogy a néző és játéktér közti határvonal megsemmisítése a színházi szerep- s felelősségvállalás kérdéseit boncolgatja. Azonban az is érdekes kérdés, hogy a színészek lettek nézők, vagy a nézők színészek. Esetleg éppen az a lényeg, hogy mindez teljesen mindegy? És ha mindegy, akkor hogy kéne átalakítanunk a színházról alkotott képünket? Ugyanis itt már nem működik a hagyományos színházi gondolkodás, mi szerint a színész megtestesít egy szerepet a színpadon, és a néző kellemes anonimitásból, felelősség nélkül figyeli mindezt. Ha A Szerző gondolatvilágából kellene definiálni a színházat, akkor a következőképpen kellene beszélni róla: a teatralitás aktív közege a színészek és a nézők, alkotók és befogadók folyamatos kapcsolata.


Fontos azt is megemlíteni, hogy ebben az előadásban a színészek saját magukat játsszák. A színész a saját nevét használja, saját magáról beszél, szerepeiről, mindennapjairól, kalandjairól, kisbabájáról és nem utolsó sorban arról, mit gondol ő a színházról, a nézőről, a karakterek eljátszásáról. Ám létezhet-e olyan, hogy valaki saját magát játssza? Nem egy alapvetően felépített formáról (itt: konstruált énről) kell-e beszélnünk, ha drámaszövegről, színházi előadásról van szó?

Végezetül térjünk vissza egy kicsit a nézők tanítására, illetve ennek létjogosultságára. Véleményem szerint két fajta nézői attitűd létezik A Szerző kapcsán: A közönség, amelyik nem tudja olvasni az ilyenfajta előadást, vagy tudja, csak szociális-kulturális korlátai miatt nem elég bátor ahhoz, hogy részt vegyen benne. Ilyen a pesti közönség is. A másik típus, ez lenne Tim Crouch „mintaközönsége”, amelyik partnere tud lenni az előadásnak, aktívan részt vesz benne.

Véleményem szerint A Szerző című előadásnak akkor van csak értelme, ha át tudja szakítani az általam említett két befogadói attitűd közti határvonalat, ez lehetne az előadás katarzisa. Ám amíg ez nem jön el, és a Trafóban sajnos elmaradt, addig az egész csak intellektuális kínzás marad egy felvonásban.

Tim Crouch: A Szerző

Játsszák:
Tim Crouch
Chris Goode
Vic Llewellyn
Esther Smith

Fények: Matt Drury
Zene: Ben Ringham & Max Ringham

Rendező: Tim Crouch

2010. október 28.
Trafó Kortárs Művészetek Háza