A Galériában körben tengerpartos képek, különös választás így októberben, kissé didergősek a hideg kékek és fehér habok, hiába állnak elszórtan vadul színes házak és meztelen alakok. „Megöl a hajó ami átmegy a horizonton/ távol öl meg a folytonos ugyanolyan távol” – írja Deák Botond az Egyszeri télben. Már nemcsak a hideg, hanem az egyedüllét is szorongat, pedig sokan vagyunk. Egy másik versben megint ugyanaz, mint az előbb, víz-magány és próbálkozás: „tudsz-e a fejeddel lassú fordulatot/ leírni a párnán, miután egyedül maradsz,/ mint egy csap/ a tengerparton az alvás hangyáival”? És mintha Ayhan Gökhan erre válaszolna a Fotelapában, milyen, amikor nem az üresség szervezi a reggeleket: „van a mindennapokban valami éteri,/ megeszem az ételt utánad, lefőzöm a kávét,/ határ vagy, megoldás, kitölthetetlen csendet/ betöltő”.

Két könyv, egyik a jobb, másik a bal kezemben, egyik százharminc gramm, a másik százhuszonhárom, egyforma súlyúak. A hátlapon csonkok, töredékek, hiányok, Gökhannál elmosódott szöveg-tévedés felriasztott madarak fölött, Deáknál két-két világító villanykörte vesz körül egyetlen üres foglalatot. Bent fekete-fehér fényképek, babakocsi és bicikli (meg egy radiátor, hátha). És az életkorok, embernyi ugrással egymás előtt, után, egyikük még közel a „nemzedéki gyerekcipő”-höz, másikuk már érzi, hogy „kihal ez a nemzedék békés események között”.

Borbély Szilárd nem akarja megúszni, nem az egy kérdés – két válasz stratégiát választja, hanem mindenki megkapja a maga személyhez igazított verzióját. És a kérdés sem mindig kérdés, inkább várakozás egy megkezdett mondat után. Van benne valami, ahogy Deák fogalmazott „lelkészi”, én azt mondom, intimitás.

1

2

3

4

5

Vannak olyan költők, mint Deák Botond – így szól a felvezetés –, akiknek nem kedvezett a kor, másfajta észjárás, másfajta téma a mostani költői közbeszéddel szemben. Petri-féle hang és Deák-féle avantgárd indulat. És sértettség, amint Deák folytatja, három évig kitartó elfordulás. Dacos hátatfordítás. „Az, hogy nem értek egyet ezzel a világgal/ Hát rendben van/ Az, hogy nem én kezdtem, az biztos”. Majd utánanyúlt az újabb generáció, és lett egy kötet, a versek felét kidobná, a kidobottak felét pedig visszatenné. Szikár anyag, mondja többször, akar szikár lenni, könnyen leleplezhető: „talán Petri György óta tudjuk/ himnuszt minek írni/ na, énekelni lehet, (de írni minek)”.

Gökhan költészetének bemutatása az általa követett, őrzött hagyományokkal kezdődik, a nyugatos emlékekkel, „Nyugalom, ami vár rám és vár rád./ Kosztolányi-versek, Karinthy-tárcák”. Az apa, a család köré szerveződő kötet egy szóba sűríthető: a fotelapa egyszerre meghitt, kényelmes, de tárgyként eltávolított fogalmába. Gökhan a halál tematikát akként írja újra, hogy nem saját, hanem „mások halálát” írja meg – saját halálfélelmével átitatva, „Te meghaltál, én fájlaltam a gyomrom/ meghalni túl korán, meghalni idejében”, „Pakolás oda, pakolás ide./ Játékból halál, halálból játék”.

Azután elhangzik „írta Deák Botond verse”, a címadó szöveg, az Egyszeri tél, finoman és szomorún illeszkedve az előzőekhez: „a halottak nem álmodnak/ a körmük hosszúra nő a bánattól közötte lankás/ hát ilyen az elég egy életre”, és a Gökhan-olvasta Uram: „a monológ-sötétségből milyen/ alagútba, mondd, milyen fénytelenségbe/ vezetsz el”?

Borbély a testről kérdez, a könyvek testéről. Gökhant a szépen lecsiszolt, nyerseségtől mentes nyelv tudatosságáról, az „úgy teszel, mintha magadról beszélnél” érzelmességéről. A kilencvenes évek ironizáló stílusát szerettem volna elkerülni, mondja a költő, leírni azt, amit gondolok, érzek. Ez egy őszinte könyv. Deákot a kötet anyagáról, a vershelyzet–fonákság–megoldás–világalkotásról. Azt hittem, megváltom a világot, hangzik a válasz, de nem. Mégis van egy tapasztalat, pohár, ahol a túlcsorduló utolsó csepp válik verssé. Ez az igazi anyag.

A rövid, kicsit sötét tónusú estét, noha „Tudvalevőleg a rák ollói/ olyan sötétben élnek, ahol nőni/ hagyja őket a mítosz” (A.G.), néhány foltnyi színnel élénkítem: „Tudod, ahogy a nők utaznak a vonaton, tudod, ahogy nem/ nyúlnak semmihez.. Tudod, ahogy/ a világ róluk álmélkodik” (D.B.). Még egy nő: „és akkor az ötperces/ medencében, ami kb. 6 m./ átmérőjű kör/ elkezdett vidáman hátazni/ összemosolyogtunk” (D.B.), és egy férfi: „Család kell, örök, költészet, örökre./ Hit, hogy a kettőt szépen összekösse.” (A.G.)