A darabot, összehasonlítva más Csehov-drámákkal, jóval ritkábban játsszák, Budapesten azonban egészen tavaszig látható volt az Örkény Színházban, Jurij Kordonszkij rendezésében, Széles Lászlóval a főszerepben. Igaz, itt az Apátlanul címet kapta, és az egy másik generáció, a harmincasok-negyvenesek Platonovja volt.

Hogy Balázs Zoltán miért Csehovot, és miért éppen ezt a darabot választotta, mit látott benne, amitől itt és most, ezzel a fiatal társulattal színpadra akarta állítani, arra talán a darab egyik szereplője, Trileckij adja meg a választ, amikor így határozza meg saját helyzetét: „huszonöt éves vagyok, az egyetem óta nem történt velem semmi, és valószínűleg a következő öt évben sem fog." A mai koravén, illúzióit vesztett, alkalmi munkákba és alkalmi kapcsolatokba menekülő huszonéves generációra vélünk ráismerni. Hogy egy Csehov-kortársat idézzek, Asbóth Jánost, aki a Platonovval szinte egy időben, az 1870-es években született regényében, az Álmok álmodójában ezt az életérzést így fogalmazta meg: „Harc előtt verve. Reményeimben megrabolva. Hová levétek, nagy álmaim ti mind?” És hogy mivel lehet elverni a cél nélkül szétfolyó éveket? Játékkal, legyen az a szó szoros értelmében vett játék vagy szerelmi-hatalmi játszmák sora.

Ennek megfelelően az egész előadás egyetlen metaforára épül, a biliárdéra. A díszlet egy biliárdasztalból áll, ezt ülik körbe a nézők, fölötte négyszögben elhelyezett lámpasor függ. (A díszlet Molnár Bea munkája.) Az éppen nem játszó színészek az első sorokban, a közönség mellett foglalnak helyet. A dialógusok közben a színészek biliárdoznak. Ez az a pont, ahol a játékhoz nem értők, mint például a recenzens, számára néhány utalás, árnyalat elvész, de az nyilvánvaló, hogy a játék állásához, sikeréhez képest rögtönöznek is a színészek. A biliárdasztal persze nemcsak játékra szolgál, de szerelmi légyottok és üzleti csatározások helyszínévé is válik. Platonov felesége az asztal szélén egyensúlyoz körbe-körbe, kiemelkedve a többiek közül, majd – összeomlása és öngyilkossága előtt – onnan épphogy le nem zuhan.

Ezen az asztalon „kövezik meg” Platonovot a többiek, nem kővel, hanem biliárddákóval állva bosszút sérelmeikért. A biliárdgolyók folytonos rendezgetése-ütköztetése modellezi a szereplők szintén folyamatosan átrendeződő viszonyrendszerét, őket is hol a tudatos tervezés, hol a vakvéletlen löki egymás felé, vagy éppen taszítja el egymás közeléből. A metafora működik, és a három és fél órás előadás alatt csak néha érezni azt, hogy kezd kifulladni, vagy hogy túlzottan megterhelik, például, mint már említettem, amikor Platonov felesége túl hosszadalmasan egyensúlyoz az asztal szélén. A zárókép azonban a dákókkal agyonszurkált, majd a testéből kihúzott botok megtartó ereje nélkül élettelen bábként összeroskadó Platonovval olyan erős, ami visszafelé is indokolttá teszi a következetes, centrális építkezést.

Orosz Ákos Platonovja az előadás kezdetén gátlástalan, mindent félvállról, könnyedén vevő, néha irritálóan harsány félfelnőtt-félkamasz. Játszik az érzelmekkel és az emberekkel, elsősorban is az őt körülvevő négy nővel. Aztán az egyetlen, akivel tisztességes próbál maradni, a tábornokné, ugyanúgy meggyűlöli, mint a többiek, ő pedig szép lassan megkeseredik, de közben tönkreteszi az együgyűség határáig hűséges és odaadó, Tankó Erika alakította feleségét. A zalaegerszegi színháztól érkezett Ligeti Kovács Judit most csatlakozott a Maladype társulatához. A tábornokné szerepében előbb elegáns, arisztokratikus jelenség, így annál nagyobb a kontraszt, amikor szerelmi szenvedélyében valósággal lerohanja Platonovot.

Ez az előadás jóval nagyobb súlyt ad a két Vengerovicsnak, mint például az Örkény Színház feldolgozása. Páll Zsolt idősebb Vengerovicsa még visszafogottan, méltósággal viszonyul a saját gazdagságához, de miután a tábornokné visszautasítja, előbújik sértett, revánsra vágyó énje. A fia, Faragó Zénó megformálásában, jóval gátlástalanabb, az orosz vidéket párizsi perspektívájából nézi le, de ez nem akadályozza abban, hogy az otthoni lehetőségekből az utolsó cseppet is kifacsarja. Világos színű, a többiek fekete öltözetétől élesen elütő jelmeze is elkülöníti játszótársaitól. (A jelmezek szintén Molnár Beát dicsérik.) Fátyol Kamilla Szofja szerepében széles skálán játszik a merev bénultságtól a szenvedélyes dühkitörésig. Kerekes Vica lágy és bizonytalan Marját formál. Tompa Ádám (Trileckij) könnyed és magabiztos, ő kommunikál a nézőkkel is. Lendváczky Zoltán a tábornokné mostohafiát, Szofja férjét alakítja, akkor lesz igazán erős a játéka, amikor a csalódott, kiábrándult szerelmest kell eljátszania.

A társulat kiváló összjátéka is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szinte végig fenntartsa a feszültséget és a nézők figyelmét. Ebben Góczán Judit dramaturgnak is nagy munkája van, elvégre a jelenlegi három és fél óra duplájánál is hosszabb drámából szerepek kihagyásával, összevonásával, a szöveg átrendezésével létrehozta az előadás drámai alapanyagát. Balázs Zoltán keze nyomán pedig ebből az alapanyagból egy érvényesen megszólaló, karakteres előadás született, amelyben korunk hőse: Platonov.

Anton Pavlovics Csehov: Platonov

Anna Petrovna Vojnyiceva - Ligeti Kovács Judit
Szergej Pavlovics Vojnyicev, a mostohafia - Lendváczky Zoltán
Szofja Jegorovna, a felesége - Fátyol Kamilla
Nyikolaj Ivanovics Trileckij - Tompa Ádám
Marja Jefimovna Grekova - Kerekes Vica
Abram Abramovics Vengerovics - Páll Zsolt
Iszak Abramovics Vengerovics, a fia - Faragó Zénó
Mihail Vasziljevics Platonov - Orosz Ákos
Alekszandra Ivanovna (Szása), a felesége - Tankó Erika

Díszlet: Molnár Bea
Jelmez: Molnár Bea
Dramaturg: Góczán Judit
Asszisztens: Mátrai Mirella
Produkciós vezető: Erős Balázs

Rendező: Balázs Zoltán

Bemutató: 2010. október 16.
Maladype Színház (A darabot a Thália Színházban játsszák.)

Budapesti Őszi Fesztivál

Fotók: Kállai-Tóth Anett