A Bizarr játékok című antológia - PDF-formátumban letölthető a JAK honlapjáról - néhány hónappal ezelőtt jelent meg a JAK-füzetek sorozat 160. köteteként a JAK és a PRAE.HU közös kiadványaként Darabos Enikő és Balogh Endre szerkesztésében. Tíz irodalomtörténész elemzi az általa választott tíz fiatal író, költő művészetét, hol az alkotások szélesebb spektruma felől szűkítve, hol egyes darabokon keresztül bemutatva egy átfogóbb koncepció felé tartva. A könyvben a jelenlévőkön túl szerepel még Balázs Imre József (Varró Dánielről), Vári György (Szálinger Balázsról), Bedecs László (Lanczkor Gáborról), Krusovszky Dénes (Győrffy Ákosról), Nemes Z. Márió (Peer Krisztiánról) és Benyovszky Krisztián (Cserna-Szabó Andrásról).

1

2

3

4

5

6

7

A huszárvágást meg kell magyaráznom, mivel az nem szerepel a kötet címében, sőt, egyáltalán semmiféle vonatkozásba nem hozható a jól kidolgozott, szakmai, mégis élvezetes, teljes, mégsem terjengős szövegekkel, ahol a szerzők hagyják magukat is látni, azt, miként ragadják el őket a versek, novellák. Hallani is ezt a hangot szerettem volna, melyen a tanulmányok megíródtak, érezni a szenvedélyt, mellyel olvasnak, a párbeszédet tanulmányíró és író-költő között. Huszárvágással hagyom ki azokat a részeket (kérdéseket) a beszélgetésből  – mindig megjelölve, melyiket, és ellensúlyként egy szövegrészletet adva –, melyek nem a szövegek felé irányítanak, melyekre nem várható el legfeljebb feltételezés, vagy éppen melyek annyira személyesek, hogy zavarba hozzák a válaszolót. Először azt, ki hol tanít, hol írja/ta a phd-jét, az irodalomtudomány mely területét műveli. Helyette idézek Lapis Hová nem ér a ráció című munkájából, ahol Havasi Attila verseiről így ír: „gyilkos tökéletességgel párosuló szürrealitás az, ami komoly kihívás elé állítja az értelmet, és vagy ennek felfüggesztésével bevonja az olvasót a vers a maga karneváli terébe, s együtt mozgunk a vers lüktetésével, nem feltétlenül boldogságot sugárzó nevetésével, röhögésével. Vagy ellenkezőleg: rémülettől eltelve megpróbálunk elmenekülni belőle”.

Érdekes, hogy ki, hogyan választotta ki azt a költőt-írót, akinek munkáival foglalkozni akart. Lapist egy különös hasonlat indította Havasi felé: „Mint iskolás, ha bepisilt,/ az erdő oly komoly”. A nonszensz vagy light verse hagyományokhoz kötődő költő egyszerre parodikus és szatirikus, rímjátékos szövegépítkezését vizsgálja, kiemelve a micimackói nézőpont felőli közelítést. Sajátos gyermeki látásmód, ahol a megszólalásba idegenség vegyül, gyermekhangba a felnőtti távlat. Zsoltár gyermekhangra, maga a cím is magában hordozza a kettősséget, mint tovább: „Isten bácsi, pásztor bácsi, / te kelsz most a védelmemre, / kapok tőled Milka csokit, / olajat csorgatsz fejemre. // Ha odalenn soká játszok, / megvédesz a nagyok ellen, / én nyugodtan hazamegyek, / te meg őket jól megvered”.

Gaborjákot a halál-test-tetem-hús mint költészetet mozgató motívumok hangsúlyos megjelenése érdekelte: milyen viszonyban állunk saját testünkkel, mely látszólag biológiailag adott, hogyan gondolunk rá a plakátok, reklámok, sorozatok, magazinok sugallta kép ellenében, mindennek irodalmi vetületét találjuk Nemes Z. Márió verseiben. A „klinikai nyelv” használata alkalmas a szubjektum testhez való korlátozott „hozzáférhetőségének”, a folytonos „elkülönböződésének” leírására. Ezen ellentmondást az Anyás vers C.-nek – az egész köteten végigívelő – kérdésfeltevése szépen mutatja: „milyen viszonyban/ lehet az ember/ a saját anyagával/ milyen a jó/ milyenben/ lehet”.

L. Varga azért választotta Vida Gergelyt, mivel számára ő tűnt az ironizáló, játékos vagy posztmodern költők közül annak, aki nem szigorúan  a szójátékért „gyötri” a nyelvet, hanem az (ön)ironizáló költészetet autentikusabban tudja művelni. A versekben megszólaltatott J.A. korpusz, csonkolt szövegek, szövegtörmelékek, dekomponált és stabilizált Kassák-hagyomány, „szabadabb, kötetlenebb, hétköznapibb beszédregiszter” mellett tizennyolcadik századi sablonokon keresztül létesült hang: „Hiába kék szemed bő pitvaromig tekint,/ Léteznem hogy lehet testemben, Te-kint./ Ne lopd el psychémet, vázamra tekints./ Tüdőznöm szép léget rám hagyjál, Te Kincs”.

Berta „saját feminizmusát” közvetett eszközökkel vezeti elő, itt például a Nagy Ildikó Noémi – novelláinak elemzése – melletti döntéssel. Az Egyesült Államokat Magyarországgal összekötő híd, mely ezeknek a műveknek pillérei, átvezet a reprodukált minimalista próza kérdéskörébe, ahonnan már csak egy evezőcsapás a helytől és nemzettől független „otthonvesztettség” problematikája. „Reggel hét. Reggel nyolc. Reggel kilenc. Semmi sem történik. (…) Ez a nap is véget ér majd, még csak öt percet kell kibírni, aztán megint ötöt”.

Kihagyom, hogy miért nincs elég nő a kötetben, helyette idézek Berta „Hi” című írásából: „ráadásul nőnemű, csinos, törékeny alkatú és keveset ír. E tulajdonságok mindegyikét feltűnően alkalmasnak tartom arra, hogy a nagy Amerikai Egyesült Államokból importált, nagy, halott, fehér, angolszász férfi (emblémája: Raymond Carver) által írott minimalizmus ilyenképpen öltsön alternatív formát (…) prózahagyományunkban”.

Folytatva a résztvevők köréről való diskurzust, felmerül a kanonizációs igény kérdése. A beszélgetők egyetértenek abban, hogy  az alcím erőteljes sugalmazásával szemben – mint L. Varga fogalmaz – csupán a materiális kánonnak lesz részévé a könyv, annak ellenére, hogy egyfajta szelekciót végez a szerzők kiválasztásakor. Gaborják szerint azonban van egy másik értelmezési lehetőség is, mely olvasási stratégiákat helyez egymás mellé, Lapis pedig a kérdezésmódot teszi a középpontba.

Végül kihagyom a válaszokat, hogy kinek milyen a JAK-hoz való viszonya. Helyette két idézet, az első L. Varga Péter „Jelszerűségemből kifolyólag...” című tanulmányából: „akár a határon túliság, akár – tágabb értelemben – a periféria tapasztalatáról legyen szó, azokat nem a hagyomány szűkítésének vagy a közlésre való tematikus ráhagyatkozásnak a szöveg előtti kényszereként érvényesíti, sokkal inkább a nem-autoriter textuális univerzum és nyelviség létesítő erejeként engedi szóhoz jutni. Méghozzá úgy, hogy a beszéd objektuma és szubjektuma is a beszéd kiáramlási pontjához kanyarodik vissza, mintegy tárgyiasítva nyelv és nyelvhasználó képződő közlését és képét”, a másik pedig Gaborják Ádám A roncsolás esztétikája című írásából: „A test tehát egy írható, kommunikációs, közvetítő felület, melyen „olvashatók” a ráírt jelek, és amely ki van szolgáltatva egy ideológia („ők”), vagy akár a beszéd számára, s ezt a kiszolgáltatottságot a papír anyagiságában rejlő sérülékenység is kifejezi”.

Zárásképp a zárszó mégis bekerül ide, egy a kihagyott kérdések válaszai közül, a moderátoré: „jó JAK-tagnak len                                                                                                n
                                                                                i”.