Morzsányi élet eleinte, aztán holddá kerekedik a nő. A hold a színpad közepén függ aztán, szükségképp nőivé varázsolva a tájat. Olykor félreverik, mint harangot. Máskor férfi ujja követi őrült forgását, mint régi gramofonon tű a lemezét. Lorca Bernarda Alba házából öt nő érkezik. Az eredetiben őrült nagyanya, anya és annak öt csúnya lánya. Anyafigura itt is elválik, de nem egyszer izgalmasan összerajzolódik a négy lánnyal, egyívású, hiszen egy sorsú velük. A darab világa sötét, fekete minden, a lányok is feketében, ritkán égnek a derítőlámpák, többnyire oldalfények súrolják a földet, a táncosok arca s végtagjaik csillannak meg csupán. Éjszaka zseblámpányi lopva pillanatokat kapunk a nők vergődéséből, verekedéséből, lázálomból, vetkőzésből, késtáncoltatásból.

Minden színpadra kerül, ami Lorca talán legnyomasztóbb s legfojtottabb drámájának fülledt, de ráncokba szigorított csendjét megidézheti, az eredeti történetet Gold Bea darabján azonban keresni felesleges és lehetetlen vállalás. Lány és lány között nincs különbség, egységes női sorsot formálnak ők négyen. Nincs köztük idősebb, fiatalabb, remélőbb s elkeseredettebb, férfi egyiknek sem udvarol, Pepével egyik sem ölelkezik a pajtában, s egyikük sem készül férjhez menni. Soha. Az idő egyszerre telik velük, s nem telik. A tér egyszerre szűkül velük, s fordul körbe-körbe saját tengelyén, derekuk körül.

Cipelik olykor a férfi cipőjét, bevezetik kézelős karját, kézfejét. Miért épp e részlete fontos a társnak? Talán mert érintés nélkül meghal az ember. Elszárad a szíve. A taktilitás mindenkor szükséges intimitása nélkül elsorvad test és lélek is. Ezért a férfi keze fontos. Öt nő férfi nélkül. Kulcsra zárt ajtók mögött, óvakodva pletykától, rossz nyelvektől. Rejtve csúnyaságukat. Rejtve lázálmaikat és vágyaikat. Férfit akarásukat. Öregségüket. Lányságukat.

A színpadon mindenhol kések. Eltűnnek és előkerülnek újra. Az anya kenyeret szel. A lány megtáncoltatja. Rejtik szoknya alá, ölbe, térdek és csuklók közé. Vágnak vele és nem. Önmaguk ellen fordítják és nem. Anyjuk ellen fordítják és nem. A kés éle marad csak és a rettenet, amit sejtet, az utolsó tettek lehetősége, de nem okoz végül soha semmit. Lorca darabjában a legfiatalabb lány, Pepe szeretője (akihez egyébként az anya legidősebb lányát készül hozzáadni) öngyilkosságba menekül a bezártságból és a tiltásból. Itt is felsejlik a kép, lány a levegőben, két társa vállán támaszkodik, lába a semmiben himbál, szék alóla egyszer csak kirepül. De folytatódik minden aztán. Gondolatban történik csak meg a menekülés.

A lányok arca sokszor fekete kendővel eltakarva. Az anya saját kendője mögé őrült bomlott grimaszokat rejt. Kendőjébe harap. megnyugszik aztán. Gyász van, gyász nélkül. Takarás immár ok nélkül. Fekete ruháját levetve egyedül az anyát látjuk egy éjjelen. Bátran közönsége felé fordul. Kendőjével táncol. Húrt feszít belőle és pattintja. Az utolsó ép idegszálakat talán. A lányok éjszaka is feketében. Cigarettájuk füstjébe aszalják magukat egyre.

A nyitó- s zárókép szinte azonos. A darab rianása során több ízben megélt katartikus csúcspontok és szakadékszélek egykedvű csenddé simulnak. Értem, a kör bezárul. Anya csendélete lányaival, pattanó és lágyuló lánycsókok arcára. Valami magasabb, sziklásabb tájon otthagyatni nézőként jobb lett volna talán mégis. A bezártság és a soha meg nem élhető vágyak szédülete, szorítása és centripetális ereje nagyobb e visszatérő szelíd kép didakszisánál. Nem éri meg a keretezés. Elveszítek valamit abból az irányból, ami a kulcshoz és a késekhez visz, ami magamhoz s a magamban lányhoz visz, fájdalmas, de igazi purgáláshoz. De a soha el nem indulást magammal viszem, magammal a nőt és a férfit hiányában, leglágyabb mozdulatokat, az anya tekintetét, képeket, holdat, óramutatót s az érintés soha és soha meg nem szűnő szükségességét.

Federico García Lorca: Kések háza

Tánc:
Dombi Kati
Hadi Júlia
Kovács Kata
Ladjánszki Márta
Mészöly Andrea

Szöveg: Gold Bea, Kövesdi László
Koncepció, Koreográfus: Gold Bea
Díszlet: Hajas Ágnes, Kovács Gabriella, Drabik István, Duliskovich Bazil
Jelmez: Tabboush Linda
Közreműködő: Tabboush Linda, Sebestyén Gábor
Fény: Bánki Gabriella

Rendező: Gold Bea

Bemutató: 2009. december 18.
Mu Színház