Őszintén szólva nem sok kedvem volt az Operett Színházba menni, de hát meghívtak, ráadásul más különösebb tennivalóm nem akadt, ezért – jobb híjján – ott voltam. Nem szokásom kiöltözni, hiszen a többséggel ellentétben én dolgozni járok színházba, ám ezegyszer valóban kissé feszengtem a pompásan öltözött emberek között az előtérben és odabent. Nem mindennapi közönség volt – legalábbis a ruhákból megítélve.

Persze némi beszélgetésbe is belehallgattam, mert fontos ember nehezen fogja vissza magát: mögöttem pont üzletről, az alkalmazottakról és az ellenőrzés lehetőségeiről volt szó – előadásba nyúlóan és egyáltalán nem visszafogottan. (Én meg kényelmesen elterpeszkedtem dupla székemben előttük - mert két jegyet kaptam, de csak egyedül tudtam eljönni;-)

Aztán ahogy lehúnytak a fények, emberekkel (valamint látvánnyal, hangsúlyozom, látvánnyal) telt meg a színpad, és a mögöttem ülők gondolatai is lassan odaterelődtek (a fontosabb dolgokról). Hirtelen mindenkinek a színpadra összpontosult a figyelme – és ott is maradt, egészen a szünetig.

A történet in medias res-el kezdődik, ugyanis a tárgyalás, amelyet látunk egyben a történet közepe és vége is. Pontosabban az első pillanatban azt látjuk, hogy rendőrök tiltakozó embereket terelnek (és ütlegelnek), majd sec perc átváltozik a jelenet tárgyalássá, amelyben a vádlott (Kis Flórián) vallomásából áll össze a történet.

A színpadon persze három embernél egyszerre több sosem játszik lényeges szerepet, azonban olyan sebességgel áramlanak a képek, hogy a néző figyelme egyetlen pillanatra sem lankad, voltaképpen gondolkodni se nagyon marad ideje.

Képzeljenek el egy több emeletes, minden részében (külön és egyenként is) mozgatható gépezetet, amelyben a legkisebb háttérszereplő (illetve statiszta) is a neki megfelelő helyen, a helyzetének illetve szerepének megfelelő mozgást végzi – az előtérben egészen a nézőkig (a zenészárok felett, egészen a nézőtérig nyílt három palló), középen a minden ízében forgatható, mozgatható masinériával, a háttérben – már ami látszott a végén a „falból” – pedig folyamatos (és odaillő) vetítéssel.

A gépezet mozgása alatt például azt értem, amikor a forgószínpad középső része egyre alacsonyabbra ereszkedik forgás közben, amelyet az őt körülölelő nagyobb színpad végez – apró, gondosan berendezett fülkékre osztva a teret, megfelelő képekkel és mozgással. Most így, utólag a ringlispil jut eszembe az egészről – amely Monti visszatérő (majd váratlanul megvalósuló) álma a darabban.

Maga a történet egyébként nem túl valószínű: Budapestre költözik egy lecsúszott vidéki értelmiségi, hogy vagyont csináljon. „Fantázia” jeligére elkövetett, ám nem túl fantáziadús ötletei legfeljebb az erősen kételkedő, ám – ki tudja miért – őt főnökként elfogadó „életművész” vagányt (Monostori Lajos, aka Monti) győzik meg, elképzelései mind kudarcba fulladnak.

Egészen addig, amíg az események sodrára nem bízza magát, és váratlanul országos, sőt nemzetközi sikerszériába kezd. Közben az örök vesztes külvárosi népművelőből világi nő válik (Kuncz Beáta), a vagány érző lényként mutatkozik (Monti), főhősünk pedig szerelmes lesz egy férjezett fogorvosnőbe (Dr. Koroda Klára).

A történet – hihetetlensége és eltúlzottsága ellenére is – egyszerre naív, hiteles, finom és jobb híjján azt mondanám, művészi. A darab retro-történelmében látjuk a félelmet, a csalást, az emberi kicsinységet – ugyanakkor naivitásában megszépülnek az események, legfőbb üzenete az „ez van, ezt kell szeretni (és én bizony szeretem)”. Reális, mégis elfogadható Magyarországot tár elénk egyszerre torz és kivételesen tiszta tükrében.

Persze mindezt csak utólag mondom. Ahogy említettem volt, egészen a szünetig egy pillanatra sem lankadt a közönség figyelme, az események (főként pedig a képek) olyan - gondosan megtervezett – sűrű sorokba rendeződtek, hogy amikor szünet lett, komolyan meg kellett vizsgálnom magamban a kérdést, hogy valóban szünet van, vagy ez is csak a darab része?

Tényleg szünet volt, bár – ahogy többször is játszott a darab a közönséggel – világosan meg volt komponálva az eljövetele.

Odakint hűvös szél fújt, s mintha az azóta beköszöntő tél előszele lehelt volna végig a városon, az utcák megrezzentek.

A második felvonás meg sem kísérelte felvenni az első kínálta tempót. Többé-kevésbé a történet ismeretében volt idő átgondolni az egyes események szerepét, megcsodálni az olykor szimbolikus (jelentőségű) képeket, a színészi játékot – és persze a rendezést. Kezdett összeállni a darab.

Nem mondom, hogy hibátlan volt az előadás: az elején épp a főszereplő mikrofonja rakoncátlankodott, és Montinak is volt néhány nehéz perce a szavak pontos kimondásával. Ezek azonban eltűntek amögött, hogy világosan érződött: nem csupán mindent beleadnak a egyes szereplők, hanem egyben mindenki valóban szereti (és élvezi) is a darabot. A közönséget (és engem) beleértve.

Különösen kiemelkedő volt Oszvald Marika teljesítménye: minden szempontból tökéletesen formálta meg szerepét. A közönség nem véletlenül ünnepelte szűnni nem akaró lelkesedéssel a darab (mellesleg szintén alaposan és jól megkomponált) végén és reprízeiben.

A gondos és részletes kidolgozásnak csak egy példája jut most eszembe: amikor egy tömegjelenet során Kubacsov eltársnak a hátára egy tábla kerül, a felirata Hüje (és nem hülye – a gyengébbek kedvéért). A rendezés tele van ilyen apró ötletekkel, humorszilánkokkal.

Egyébként a darab a maga korában meglehetősen különösen hathatott: a zenéje legfőképpen foxtrott, polka, swing, szóval egyáltalán nem az a stílus, amely a 80-as években különösebben divatos volt – ugyanakkor felfedeztem benne egy világos Abba-utalást, amely kifejezetten menő volt akkoriban. A dalok énekelhetőek, slágergyanúsak – ám meglehetősen koridegenek.

Azt gondolom, az utókor tükre - nevezzük akár retrónak – valamint ügyes, figyelmes és látványra nyitott rendezés szükségeltetett ahhoz, hogy előbújjon a darab finomszerkezete: az a polifonikus építmény, amely szórakoztat és egyben el is gondolkodtatja a nézőt.

Tudni illik a darab nem a szokványos happy enddel ér véget, inkább többé-kevésbé félbehagyottan, a nézőre bízva a jövőt és az értelmezést: a tragédia szelét jelző törés a főszereplő és a fogorvosnő kapcsolatában nem áll helyre, függőben marad.

Az értelmezés mégis világosan, egyértelmű eredménnyel ér véget: valóban, egyszer tényleg tavasz lesz. Én most csak azt kívánom, hogy az Operett Színház ne várja meg a meteorológiai évszakot, hanem addig is örvendeztessen meg bennünket ilyen előadásokkal.

A zenés színház kedvelőinek pedig azt ajánlom, hogy minél hamarabb foglaljanak helyet maguknak, nehogy lekéssék az előadást.


Fényes Szabolcs – Bacsó Péter – G. Dénes György
Szerdán tavasz lesz

zenés játék / retroperett

szereposztás

Kis Flórián – Mészáros Árpád Zsolt
Dr. Koroda Klára – Janza Kata
Katinka, grófnő – Lehoczky Zsuzsa ! Oszvald Marika
Monostori Lajos – Kerényi Miklós Máté
Kuncz Beáta – Vágó Zsuzsi
Simon Béla – Faragó András
Kubacska Ferenc – Dézsy Szabó Gábor
Pap – Jantyik Csaba
Bánkuti Sándor – Németh Attila
Bíró – Péter Richárd
Ervin, Klára férje Pálfalvy Attila
Fodrásznő – Nádasi Veronika
Vőlegény – Pirgel Dávid
Menyasszony – Kiss Tünde
Fogfájós nő – Arányi Adrienn
Altiszt – Magasházy István
Mázoló – Angler Balázs
Nyomozó – Kádár Szabolcs
Postás – Kökény Pál
Vidéki ember – Langer Soma

Zenei vezető: Makláry László
karigazgató: Drucker Péter
díszlettervező: Túri Erzsébet
jelmeztervező: Kemenesi Tünde
koreográfus: Bodor Johanna

Rendező: Somogyi Szilárd