Öthetes brazíliai körutazásom alkalmával volt szerencsém először – de remélem, nem utoljára – Dél-Amerikában járni. Elmondhatom, hogy sok mindennel, amire számítottam, nem találkoztam: valami fiestahangulatot például akkor is vár az ember, ha tudja, hogy kevés nagyobb turisztikai klisé van a rioi karneválnál. Ennél is több dolog volt persze, amire pedig nem számítottam, mégis szembejött. Ebbe a kategóriába sok pozitív és egy-két negatív élmény mellé besorolódik egy igazi meglepetés: egy bizonyos képzőművészeti múzeum São Pauloban.
 

A húszmilliós város felhőkarcolós-üvegpalotás üzleti negyedének tengelye az Avenida Paulista nevű sugárút, ahol 1968 óta áll a São Pauloi Művészeti Múzeum különleges épülete. (Portugálul Museu de Arte de São Paulo, vagy ahogy minden útikönyvben és a hozzá legközelebb eső metróállomás nevében is szerepel: MASP). Nem volt könnyű dolga a tervezéssel megbízott Lina Bo Bardinak, ugyanis az egyébként már 1947 óta létező múzeum vezetősége csak azzal a faramuci kitétellel kapott építési engedélyt a vágyott területre, hogy a készülő konstrukció nem zavarhatja a sugárút legmagasabb pontjától a városközpontig húzódó völgyre nyíló kilátást. De vajon milyen épület nem takarja el azt, ami éppen mögötte van? Nyilván csak a föld alá süllyesztés vagy a talajtól való elemelés jöhetett szóba. A MASP végül egyesítette a két lehetséges megoldást: rendelkezik három földalatti szinttel, két föld fölötti szintjét pedig négy hatalmas oszlop tartja, illetve két gerendaszerű betontömb fogja be fölülről, amitől az épület úgy néz ki, mintha két szögletes, piros hajráf szárai közé volna beszorítva.

És hogy miért meglepetés a MASP, túl ezen a szokatlan megjelenésen? Mert állandó kiállításain szereplő saját gyűjteményének nagy – és láthatóan a legszívesebben mutogatott – része bizony nem csak, hogy az ún. nyugati kultúra gyümölcse, hanem konkrétan Európából való. (Ne térjünk most ki arra a vitás kérdésre, hogy egy európai gyarmatból önálló állammá lett ország nem ilyen gyümölcs-e saját maga is.) A magamfajta európai átlagturista pedig olyasmit várna, ami számára egzotikus, vagy legalábbis olyat, ami – még ha merítkezik is egy megkerülhetetlen örökségből – helyi. Nos, ez az, amit a MASP-ban nem, vagy csak részben kapunk meg.
 

Megkapjuk viszont a legnagyobb európai mesterek munkáival gazdagon betölött földalatti és -feletti terekben való szabad bóklászás lehetőségét. Köszönhető mindez Assis Chateaubriand brazil sajtómágnás üzleti érzékének, aki az ötvenes évek elején a második világháború veszteségeiből nehezen kilábaló Európából elképesztő mennyiségben és ütemben (amint kortársai szemére vetették: sokszor az eredetvizsgálatot is mellőzve) vásárolt műkincseket potom pénzért. Arról persze lehet vitatkozni, hogy „jó” vagy „rossz”-e létrehozni egy olyan múzeumot São Pauloban, amilyenre az ember Párizsban számít, de tény, hogy a MASP nagy valószínűséggel nem viselné ma ugyazazokat a megtisztelő címkéket („a nyugati típusú művészet legpompásabb gyűjteménye egész Dél-Amerikában” és ehhez hasonlók), ha a múzeum kurátorai annak idején inkább a brazil alkotók képeit igyekeztek volna beszerezni Manet vagy Degas munkái helyett. A MASP-ot természetesen nem is köti semmilyen nemzeti jellegű vállalás, nem úgy, mint például a Rio de Janeiro-ban található Nemzeti Szépművészeti Múzeumot.

A múzeum tehát kifejezetten büszke európai arculatára, arra pedig különösen, hogy a Musée d’Orsay meghívására 2008-ban bekerültek a „19-ek Klubjába”, vagyis azon 19 múzeum közé, amelyekben világszerte a legjobban reprezentált a XIX. század európai művészete. Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy tematikus kiállításaikon egyáltalán ne szerepelnének (észak- és dél-) amerikai, illetve brazil művészek. „Tematikus”, mondom, mivel a MASP-ban – a számos időszaki kiállítás mellett – a múzeum saját tulajdonában lévő műalkotásokat nem klasszikus értelemben vett állandó kiállításként tárják a nyilvánosság elé, mondjuk korstílus szerint, hanem különféle elgondolások mentén időről időre újrarendezik őket.

Ottjártamkor az egyik ilyen elgondolás a portré műfaji sajátosságainak körüljárása volt, amelyből a Nézni és látva lenni (Olhar e ser visto) című, a mai napig látható tematikus festészeti tárlat nyílt meg 2010. július 21-én. A másik ilyen a Romantika: a szenvedély művészete (Romantismo: a arte do entusiasmo) címet viselte, amely cím, bár megtévesztő lehet, szintén inkább témát jelöl, mint korstílust. Helyet kaptak itt ugyanis mindenféle alkotások, amelyeknek a szenvedélyhez, sőt a szenvedéshez közük van, függetlenül a romantikus ábrázolásmódtól. (Ezzel a tárlattal kapcsolatos a MASP honlapjának ZoomArt menüpontja, amely arra szolgál, hogy online is egészen közelről, rendkívül nagy felbontásban nézhessünk meg egyes műalkotásokat.) A hamarosan megjelenő Nézni és látva lenni című írásomban részletesen írok majd a múzeum nyáron megnyílt időszaki kiállításáról.