Az együttes története és lényege egy mondatban összefoglalható: hét lelkes zenész, akik Tarantino filmzenéket dolgoznak föl karaktereknek beöltözve – az amúgy sem szokványos felállást látványos színpadi elemekkel tuningolva.


      
Mivel előzenekar nem volt meghirdetve, a közönség lelkesebb (és pontosabb) fele már igyekezett az ígért 8 órás kezdésre leérni, attól tartva, hogy vajon lesz-e elég jó helye, mert első sornál hátrább alap, hogy nem állunk. Ám minden aggodalom fölösleges volt, a meghirdetett kezdés előtt öt perccel ugyanis még színpadrendezés, néhány kósza alak, teljesen üres ruhatár fogadta a vendégeket, ha a háttérben nem lett volna nagybetűkkel kiírva az együttes neve, már azt hihettük volna, hogy eltévedtünk.

Eleinte még megnyugtató is volt, hogy lesz egy kis csúszás, van még idő rágyújtani, inni egy sört, lerakni a kabátot, az egyetlen furcsa érzést az a körülbelül harminc-negyven lézengő ember okozta, akik látszólag a koncert összközönségét alkották… ennyi ember ijesztően kevésnek tűnik a Petőfi Csarnok nem túl kicsi koncertterméhez képest. Ijesztően kevésnek.



Valószínűleg a szervezők is furcsán érezhették magukat, ugyanis a várva várt koncertre még további, közel másfél órát kellett várni, ami többeket a jegyvisszaváltás gondolata felé kezdett terelni... Az egyre feszengőbb társaságot Cyborg Templar próbálta megnyugtatni és bemelegíteni, végül pedig fél tíz előtt pár perccel elkezdődött az, amire mindannyian vártunk: részesei lehettünk egy közel két órás Tarantino-filmnek...

A hosszú várakozás utáni kárpótlásként a legismertebb és az egyik leglendületesebb Tarantino-számmal, a Ponyvaregény nyitózenéjével, a Miserlou-val indítottak, ami pár másodperc alatt fölrázta a várakozásban elmacskásodott közönséget. Rögtön ezután a Stuck in the middle következett a Kutyaszorítóbanból, az idetartozó emblematikus füllevágós jelenet eljátszásával egybekötve.

Itt jutott eszembe körbenézni, és legnagyobb meglepetésemre a harmincfős, általános iskolai osztály létszámával vetekedő néhány emberből legalább százötven fősre duzzadt közönség lett. Mindenki táncolt, és itt nemcsak nyugis kis csípőringatózásra kell gondolni, hanem párokba rendeződve swingelő, chachacházó, vagy más, freestyle táncot nyomó emberek sokaságára.

A továbbiakban újra átélhettük a világhíres Jack Rabit Slam's swing versenyét a Never can tell alatt, bugizhattunk a Jungle Boogie-ra, csukott szemmel énekelhettük a Bang Banget, visíthattuk a Woo Hoo-t, táncolhattunk a Little Green Bagre, „húgacsakázhattunk” a Hooked on a Feelingre… Egyszóval szinte az összes Tarantino-film ismertebb slágerei előkerültek.

A hangosítás teljesen rendben volt: sokkal átütőbben szóltak a nóták, mint ahogy azt az együttes MySpace-oldalán, studiófelvételről hallhattuk. A fények is remekül alkalmazkodtak az előadott dalokhoz, a háttérvetítés pedig szórakoztató volt az együttes által újraforgatott filmjelenetekkel.

A Tarantinos kuriózuma, hogy mindegyik zenész egy-egy tarantinós hangzású karakternéven és kosztümben lép fel. Ninának, az énekesnőnek három ilyen alteregója is van, egy Mia Wallace-ra, egy Elle Driverre és egy Beatrix Kiddora hasonlító. Előbbi Nina, the ninja, az utóbbi kettő Nurse Viper és The Blade néven fut.



A koncert legemlékezetesebb pillanata talán az volt, amikor miután Nina kereket oldott, hogy átavanzsáljon Nurse Viperré, s a szaxofonos The Dragon vette át az irányítást, lejött a színpadról és egy kis éneklésre akarta rávenni a közönséget úgy, hogy az első sor tagjait mikrofonnal vette célba. Sajnos csak egy lány volt elég bátor… a többiekre túl lefegyverzően hatott a szaxis sármja és a mikrofon intim szférát sértő közelsége.

A koncert további része sem szenvedett hiányt meglepetésekben: miután Knuckles, a "porondmester" bemutatta a zenekart, a közönség közé vetette magát, ölelgette-csókolgatta azokat, akik az útjába kerültek. Buck Blue, a fürgeujjú, jóképű gitáros is pár centi közelségből adott gitárszólót, a varázskezű, nemes egyszerűséggel csak Magic néven futó dobost pedig szólói alatt az egész színpad térden állva éltette.

Házibuli volt ez a javából, olyan házibuli, ahol húsztól negyven éves korig mindenki ugyanolyan intenzitással bulizik. És bár ez a házibuli így is nagyon jól működött, a szervezők helyében legközelebb kisebb helyre, valamilyen klubba hívnám Tarantinóékat: akkor talán nem kellene majd megváratni a közönséget és szégyenkezni, hogy csak negyedházas a koncert.

Mindezek ellenére nagyon sajnálhatja, aki nem tudott eljönni, ugyanis ez nem pusztán egy koncert volt, hanem egy lehetőség a való életből, nyűgből, munkából való kiszakadásra… Adrenalininjekció egyenesen a szívbe. Film, ami egy olyan hatalmas családról szólt, amelynek mi is a tagjai vagyunk: Tarantinóékról. Mert van bennünk valami közös…