Hiszen nemcsak az egyre ritkásabb légkörben tevékenykedő magyar PEN Club rendbetételén dolgozott kitartóan, írta a Heti Válaszban hetente megjelenő nyelvi dohogásait, jelen volt minden jelentősebb irodalmi rendezvényen, hanem a magyar értelmiségi körökben évtizedekig várt, és így Ugróiskolaként a köztudatba bevonult nagyregény embert próbáló magyarítása után még arra készült, hogy a dél-amerikai irodalom másik kimagasló alkotását, a brazil João Guimarães Rosa Grande Sertão: Veredas című regényét is átültesse magyarra, s ezzel beteljesítse azt a munkát, amelyet a spanyol és portugál nyelvű irodalmak hazai megismertetésében elvégzett.

Benyhe János a régi nagy önművelők közé tartozott, angol-francia-olasz szakon végezte el az egyetemet, de saját bevallása szerint még legalább fél tucat nyelven, köztük spanyolul, katalánul és portugálul is értett, beszélt, és legfőképpen olvasott. Ez a messzire tekintő, gyűjtögető, kalodába nem fogható tudás még egyetemi tanulmányai után, az ötvenes évek Magyarországának állóvizében is haszontalannak tetszett, így csak hosszas kerülőutak után juthatott el birtokosa az Európa Kiadó régi békeidőket idéző, zárt közegébe, ahol a hozzá hasonló érdeklődésű és felkészültségű tudós irodalmárokkal, Domokos Mátyással, Lator Lászlóval és a többiekkel olyan magasrendű irodalmi műhelyt teremtettek, ahová több évtizeden át tanulni jártak a fiatal fordítók.

Bár a tanári pálya, szavai szerint, soha nem vonzotta, a művészi önmegmutatás vágya mégis elvitte a katedráig. A kortársak visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy az egyre osztályharcosodó Eötvös Kollégiumban Benyhe János egy-egy rádióban felhangzó olasz operaközvetítés kedvéért elhanyagolta a közösségi megmozdulásokat, mert titkos vágya az volt, hogy énekelhessen. Szépen zengő hangját, amely évtizedekkel később az egyik legnépszerűbb külföldi nagykövetté tette őt Brazíliában, hosszú ideig csak műfordítónak készülő diákjai hallhatták, akik az ELTE Spanyol Tanszékének könyvtárszobájába zsúfolódva hallgatták, ahogyan szépen formált, választékos mondataival hosszan és ízesen korholja egyik-másik loboncos, szőke hajú tanítványát amiatt, hogy a spanyol kisszótáron kívül más segítséget nem hajlandó használni, annyira megbízik nyelvi leleményességében.

A történelem meglódulása azután magával ragadta őt is. A csendes műhelymunkát felváltotta a politikai és a közéleti tevékenység, a Brazíliából visszatérő nagykövet mindennapos szereplője lett az írószövetségi megmozdulásoknak, irodalmi szalonoknak és köröknek, könyvbemutatóknak és követségi fogadásoknak, ahol mindenkit elkápráztatott nyelvtudásával, széles körű, nem fakuló műveltségével, és anyanyelve, a magyar nyelv iránti elkötelezett hűségével.

Eltávozása után nehéz lesz bárkinek is betölteni az űrt, amelyet maga után hagyott, mert doktori címmel elismert irodalomtörténész ugyan nem volt, és költői vénáját is csak fordításaiban, elő- és utószavaiban csillogtatta meg, de ilyen enciklopédikus tudású, felkészült irodalmár nincs és nem is születik egyhamar errefelé.