Girl next door, vagyis a csaj a szomszédból, a hétköznapi, átlagos fiatal lány. Valaki, akivel bármikor, bárhol összetalálkozhatunk. Egy arc a tömegből, akire pont rápillantunk, ha szembe jön velünk az utcán, s a következő percben már meg is feledkezünk róla. Nagy Ildikó Noémi Eggyétörve című kötetének főszereplője is egy ilyen hétköznapi fiatal nő, aki a lazán egymáshoz kapcsolódó szövegekben életének szokványos eseményeit eleveníti fel. A gyakran csupán másfél-két oldal hosszúságú írások nem teljes, kidolgozott elbeszélések, inkább csak impressziók, töredékek, ám ugyanakkor a letisztult, minimalista nyelvi eszközök segítségével mégiscsak határozott, jól irányzott, pontos vonásokkal megrajzolt, a lényeget jól megragadó vázlatképek. Mivel a narráció különösképpen nem tartogat meglepetéseket, hisz mindent a főszereplőtől tudhat meg az olvasó (noha időről-időre megkísértheti a gondolat, hogy talán mégsem csupán egy elbeszélőről van itt szó) semmi sem vonhatja el a figyelmet arról, miféle képekről, emlékképekről is szól ez a vékonyka, nem egészen kilencven oldalas kötet?

 

Szokványos és hétköznapi a karakter még annak ellenére is, hogy egyaránt keresi a helyét az amerikai és a magyar viszonyok között, hiszen mindkettőről rendelkezik tapasztalatokkal. A felelevenített pillanatok, legyen a helyszín akár egy New England-i bentlakásos iskola, akár egy zajos budapesti bérház mindig ugyanazt a kérdést járják körbe: ki vagyok én. Az emlékképek egymás mellé helyezésének az aktusa tulajdonképpen maga ez a kérdés, melyekből aztán újabb, a fogyasztói társadalom mindennapjainak kontextusában megfogalmazódó kérdések fakadnak. Mennyit érek én, ha a táskámban egy ajakbalzsamon kívül nincsen semmi? És ha még ezt is eldobom? Csupán a megfelelő márkájú cipő elég ahhoz, hogy valaki a legnépszerűbb lány legyen az iskolában? Esetleg a különös hangzású név is kell hozzá, de azért ne legyen mégsem olyan különös? A haj hossza meghatározza a matematika érdemjegyeket? És a töredezett végek hogyan befolyásolják ezt? Lehet-e még bármi értelme az életnek, ha valaki nem bírja az alkohol, és így csupán kívülállóként szemléli a többiek oldott, önfeledt szórakozását? Vajon volt kapcsolataink emlékei végképp beivódtak létezésünkbe? S szüleinek hűtlenkedései? Hol van egy anya életének határa, meddig tartanak problémái, és honnan kezdődik az, ami csak az épp nászúton lévő lányáé? És végül: csupán csak elhatározás kérdése, hogy holnap teljesen más emberként, akár más neműként ébredünk fel, mint ahogy ma este lefeküdtünk?

A kérdések persze egyben magukban foglalják a válaszokat is, ám miközben végére ér e vázlatképek sorozatának, az olvasóban könnyen egy másik kérdés fogalmazódhat meg: és mit érdekel ez engem? Túlságosan jól ismert, túlságosan közeli az a világ, amelyben a kötet főszereplője mozog. Túlságosan is megszokott helyzetek és reakciók, olyanok, melyeket nap mint nap hallhat, láthat, tapasztalhat az olvasó saját vagy közvetlen ismerősei életében, vagy lehet tanúja akár egy tömegközlekedési eszközön elkapott beszélgetésben. Hiányzik a szövegekből valamiféle eltávolító, elidegenítő effektus. Ez a közelség nemhogy megérintené, hovatovább felkavarná, inkább közömbössé teszi az olvasót. Ugyanaz a hiányérzetem ennek a kötetnek a darabjaival szemben, mint általában a "női szövegek" jelentős részével kapcsolatban: valamiért biztos fontos volt ezt így elmondani az elbeszélőnek, végeredményben magának a szerzőnek, de kétségeim vannak afelől, hogy ezzel egy időben a befogadói oldal is találhat valamit, ami pedig számára lesz majd fontos a szövegben.

Abban az esetben, ha az olvasó mondjuk arra indul el az értelmezésben, hogy a cím, Eggyétörve egy egyedi, egy a tömegből jól kivehető, semmi másra nem hasonlító lét definiálására tett kísérletet jelent, kénytelen megállapítani, hogy ez a kísérlet kudarcot vallott, sem a karakterben, sem a középpontba állított mindennapi életében, sem megszólalásának módjában nincsen semmi, ami a többi ember lététől, az úgynevezett nagyátlagtól határozottan és egyértelműen különválasztható volna.

Lehet persze tovább görgetni a gondolatmenetet, várni, milyen asszociációk tudnak még kibomlani a címből, s talán nagy nehezen azt is rá lehet fogni egyikre-másikra, hogy segítségükkel a kötet értelmezése akár még termékeny is lehet. Hiszen például ami egy kívülállónak (mint amilyen az olvasó az elbeszélő számára) jelentéktelen mozzanat, az az egyén öndefiniálásának fontos motívuma, s ha innen nézzük, azt is mondhatjuk, tulajdonképpen mindannyian be vagyunk zárva saját önértelmezésünkbe és így mindannyian egy kicsit eggyé-, önmagunkba törve létezünk, de úgy érzem, ez már görcsös belemagyarázása lenne valami olyasminek, amire maga a szöveg valószínűleg nem, csupán az olvasó szeretne kísérletet tenni.

Összességében tehát nehezen tudnám e kötetet többnek tekinteni, mint annak a tömegben velünk szembejövő átlagos fiatal nőnek egy pillanatra felvillanó arcát, akit igen, láttunk, észrevettünk, ám akire egy perccel később már nem emlékszünk, hiszen azon túl, hogy éppen őt pillantottuk meg, nem tett ránk semmiféle benyomást.