Elvileg ógörög mitológiai epizódot láthatunk, Jupiterrel, tehát ó-római istennel, akire felesége, Juno és szeretője, Semele egyformán vágyik, majd szomorú véggel, amit lehetetlen erőltetettséggel pozitívba fordítanak. Mindegy, anno, 1744 körül, mikor az opus íródott, úgyis a zene volt a lényeg. Most meg szintén az, csak esetünkben éppenséggel megoldották, hogy hozzá a körítés is élvezhető legyen, akármilyen blőd is a történet.

Nehéz is azt komolyan venni, de hála istennek, az egyébként zeneileg is végtelenül színes Semelét a rendező, Robert Carsen is inkább fejre állítja. Legalábbis mint mítoszt. Nemcsak a végét változtatja meg, hanem szereplőit is valódi emberként játszatja, nem isteneket, hanem gyakorlatilag nyárspolgárokat látunk. Jupiter például leveszi a cipőjét, mielőtt az ágyra ülne, ritka momentum az ilyesmi színházban. Egyben apró eszköz arra is, hogy bemutassa, a főistent nem valós alakjában, hanem emberként látjuk, ami majd probléma is lesz a címszereplő számára.

Mindenesetre, ha egy hatalmas franciaágy áll a színpad közepén, akkor azt várjuk, hogy annak valamiféle szerepe lesz. Várja ezt szegény Semele is, de hiába. Ahogy egyébként a főistenné, Juno is, csak nála a férj hiányát a mellette lévő üres trónszék és a levetett, földre dobott királyi palást mutatja. Az előadás legkiélezettebb pillanata is erről szól: egy kettős végén Jupiter nem az ágyba bújik a várakozó Semelével, hanem ismét határozottan távozik.

Cecilia Bartoli Semeleként bravúros, de nem csak az. Tudja is, mit csinál, nem tagadja, hogy bravúrosságával is tisztában van, és ő még azt is megteszi a végtelen hosszúságú koloratúrájának egyébként egyik leglehetetlenebb pillanatában, hogy egy pillanatra abbahagyja az éneklést. Ugyanis épp gyönyörködik magában, egy kis tükörben nézegeti magát felülről, alulról, szemérmetlenül bámulja a legkülönbözőbb részeit, persze, hogy elakad a hangja. Aztán ugyanott folytatja.

Ezzel együtt a produkció nem bizonyul fölösleges ötletbravúrkodásnak, sem a rendezői frappánsságok és szellemességek elszigetelt, különálló lajstromának. Itt minden apró momentumnak, ötletnek és poénnak megvan a helye az előadás egészében, és összhangban áll a muzsikával. Így Juno (Birgit Remmert) British Airways repülőjegye, amit felmutat a szintén rendkívülien elénekelt áriája végén, amikor is szöveg szerint elhatározza, hogy férje után repül, illik a megérkezéséhez: Ekkor kezében, kérem szépen, rendesen egy koffert tart. Aminek tökéletesen helye van a ebben a világban.

Már-már tragédiába fordul a cselekmény, amikor hirtelen jön a borzalmas happy end. Mondom ezt egyébként a zeneszerző iránt érzett legnagyobb tisztelettel, de hát, igaz, ami igaz, színpadra állítás esetén ez a momentum különösen megoldásra vár. Carsen viszont végig kegyetlen, itt sem enged hát a kísértésnek. Hiába látszanak rendeződni a dolgok a főistenék háza táján, Jupiter (ami esetünkben egy szerencsés változtatás az eredetihez képest, Händelnél ugyanis Apollónak kéne megjelenni) ismét egy lányka karjában köt ki, a kórusból szemelte őt ki – s ez a záró kép. Kellően csattan, hogy nevessünk, kellően mellbe vág, hogy sírjunk, és a Carsen által ábrázolt emberképet is megfelelően kerekké teszi. És ha belegondolok, hogy olyan az előadás, hogy minden mindegy...

Georg Friedrich Händel: Semele

Semele: Cecilia Bartoli
Jupiter / Apollo: Charles Workman
Cadmus/Somnus: David Pittsinger
Ino: Malena Ernman
Juno: Birgit Remmert
Athamas: Matthew Shaw
Iris: Kerstin Avemo
Díszlet: Patrick Kinmonth
Fény: Robert Carsen és Peter van Praet
Koreográfia: Philippe Giraudeau

Zenekar:Les Arts Florissants
Kórus: Arnold Schönberg Kórus (Karvezető: Erwin Ortner)

Karmester: William Christie
Rendező: Robert Carsen

2010. szeptember 19.
Theater an der Wien, Bécs