A fent említett határ természetes és művi zajok között akkor válik igazán láthatóvá (pardon, hallhatóvá), ha a zajzene befogadásának tudatossága végképp elmosódik. Ez akkor történik meg, ha az ember végképp belefeledkezik a dobhártyaszaggató dübörgés konkrét fizikai fájdalmaiba, majd szemét behunyva átadja magát a szabad asszociációk világának. Ugyanis csak így fogadhatóak be a zajár fizikán túli, érzéki implikációi. Ettől lesz szélfúvássá a jól megszerkesztett számítógépes sistergés, tengermorajlássá a basszusdübörgés, illetve ahogyan azt a BineoSound esete is mutatja, éjjeli dzsungeltúrává vagy éppen éjszakázássá egy elmegyógyintézeti zárt osztályon.

Lasse Marhaug ugyanilyen jól eltalált, unalmassá éppen nem váló (mely egyébként sajnos általános problémám a zajzenékkel) témákkal (sötét szobák, barlangok, mély árkok és a pokol dantei képei) és fantasztikus átvezetésekkel bizonyította, hogy nem érdemes határt húzni zaj és zene közé – elvégre a legvégső, a hang élménye és bizonyos típusú élvezete ez esetben ugyanolyan, mint egy hasonló élményeket, benyomásokat kiváltó zonogaszonáta.
 

A finn kuupuu ugyanígy a hangloopolás mestere: a BineoSounddal és Lasse Marhauggel ellentétben viszont nem zúgó, pokolian szürreális világokat megjelenítő zene, hanem csilingelően sistergő mennyek megidézője. Hol bennszülött rituálék paradicsomi ígéretét tolmácsolja, hol a civilizációs rontástól mentes tiszta létről álmodik, hol fantasztikus, sosem létezett világok tündérnyelvén beszél.

Ennek úgy tűnik, a finnek a mesterei, hiszen Lau Nau zenéjének legnagyobb erénye is pontosan ez volt – hiába érkezett a ledönteni kívánt határ túlsó oldaláról. Az előre felvett zajok földöntúli búgása felett a gyermek ártatlanságához hasonlítható női angyalvokál és a  dobok túlvilági súlyú kopogása vitatkozik.

Az énekesnő mindehhez kellően elhangolt gitárt hív segítségül, melynek méla citerajátéka mint festményhez a kerete illeszkedik a zenéhez. Ebből is látható, milyen széles az UH Fest élménypalettája: olyan páratlan kontrasztok viaskodnak az előadásokon belül, mint pokol és menny, valóság és álom, földi és kozmikus, s mindezt a hang legkülönfélébb módokon történő előcsiholásával – hangszerboltokban kapható és azokon túli hangszerek segítségével.

kuupuu @ Párizs, 2009

Ez most miért jó? - Kérdezhetnénk gúnyosan, például az Oceans of Silver and Blood előadása kapcsán. Mert a néző először nem érti, miért jó fél órán keresztül fejfájdító hangorkánt kavarni egy emberméretű gong paskolásával, az amúgy is fájó hangok különféle hullámformákon való keresztüláramoltatásával.

Vagy például mi a jó Robert Piotrowitz és Valerio Tricoli zajhullámaiban, amelyek leginkább a tömény ürességre emlékeztetnek, vagy olyan abszolút megfoghatatlan dolgokat juttatnak az ember eszébe, mint az energiafal vagy a repülőgéphajtóműcsóva (avagy szimplán olyan dolgokat, amelyektől az ember füle 5 perc után fájni kezd).

Ugyanezt teszi Derek Holzer is, aki egyébként olyannyira nagy metálarc, hogy egy személyben hozza a black metál együttes átszerelése közben felhangzó zajorkánt, de legalábbis olyan tömény káoszt, hogy a néző már csak azon csodálkozik, miért állnak még annyian a teremben.

Még mielőtt elfelejtenénk, hogy az UH Fest eredetileg kísérleti zenék fesztiválja, s így minden előadás már csak az eszközök vagy a zajkeltés metodikája miatt is érdekes, jusson az olvasó eszébe, hogy nincsenek általános érvényű válaszok. Mint minden élmény, a zajzenei benyomások is személyre szabottak, s így - a magam részéről - csak annyit tudok mondani címszavakban: elsőre érdekes, ám ilyet már többször láttam, a drone Aum-zenéjére hajazó hosszan kitartott zajsávok egy idő után borzalmasan unalmasak, és én sem tudok mit kezdeni velük.

A legjobb taktika az, ha a hangkeltést játékként fogjuk fel. Játék közben természetes módon vagyunk kíváncsiak arra, hogy mi a következő lépés, vagy hogy hogyan és milyen szabályok alapján játszunk, közben pedig legkevésbé sem érdekel minket az, hogy mi az egész célja, lényege, egyáltalán mi a cselekvéssorozat természete.

Mark Bain és a Groupshow zajzenei játszóháza pont így látja a zenét: mindkét produkció lényegében gépzajokból, lüktetésekből és kopogásokból áll: különféle zajkeltő eszközökkel való interaktív játék. A zajzenék játéka természetesen káosz és kontroll által határolt, eszközei pedig folyamatosan interreagálnak egymással.

Míg Mark Bain különböző frekvenciájú lüktetései, "ultrazajai" az embernek és az éternek való zenélés, illetve a tudatos, célzatos illetve anélküli zenélés között rejlő szakadékot vizsgálja, addig a Groupshow az "azért van a hang, mert nekünk tetszik" prezentista filozófiájából indul ki. A zenekísérlet hol ütemes, hol random, néha táncolhatnékunk támad rá, máskor lebegő csészealjakat vízionálunk vagy éppen robothadsereget menetelés közben – itt minden a digitális hangkeltő kütyüvel játszó zenész tetszésére van bízva.

Az imént zenészt írtam, amit talán többen megkérdőjeleznének és kikérnének a hangmérnök, esetenként a zeneesztéta használatára. Jogosan, hiszen a konvencionális értelemben vett zenész nem az UH Fest világa. A jelenleg domináns zenész-felfogás viszont nem ad magyarázatot arra, hogy mi van akkor, ha valaki nem hagyományos, hangszerbolti zeneeszközök virtuóza, de nem is a digitális zajkeltés mestere (arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha valaki nem hagyományos analóg hangszeres zenét tesz digitálissá)? Mi van akkor, ha egy zongorista kezd zajprojektbe, persze zongorástul, de immár egyéb kütyük segítségével?

Pontosan ilyen kakukktojás az izlandi Kría Brekkan. A kislányos zenésznő egyszerre két hangszeren játszik, nevezetesen a zongoráján és kisdedektől kölcsönzött hangján. A zongorajáték egyszerre gyermeki és szívet hasítóan szomorú, Kría hangja pedig olyannyira egyénien ellentmondásos, hogy én a speciálisan rá alkalmazandó "professzionális hamisság" kifejezéssel címkéztem fel: egyszerre hordoz magában egy furcsa, ám neki jól álló hamisságot, egy a gyermekkórusokra jellemző, ám itt rendkívül komikusan csetlő-botló stílust, majd folyamatos, szándékos elcsuklásokat, felnőttként szintetizált gyermeki "csu-hú"-kat, csecsemőkacagásokat, felsírásokat, amivel azonnal belopja magát az ember szívébe. S ezt csak tetézi, hogy a performansz alatt folyamatosan kommunikál közönségével, egy szégyenlősebb 5 éves kislány bőrébe bújva minden számhoz kommentárt fűz.

Visszatérve az erdeti vezérfonalhoz: ha őt hangszeres tudása alapján zenészként fogadjuk el, a terminológiai tisztázatlanság elkerülése miatt nincs megállás, az UH Fest nem hangmérnökök vagy zeneesztéták kísérleti találkozója, hanem igenis zenészek, sőt, kísérleti virtuózok koncertsorozata.

A kérdés ezek után csak az lehet, létezik-e egyáltalán átmenet az UH Fest sajátosan hermetikus, határfal-döntögető világa és Budapest ehhez képest különösen kommersznek tetsző valósága között? A válaszom pedig: igenis van. Ezt bizonyítja a punk, a pszichedelikus rock és a metál bizonyos elemeit ötvöző AERT, amely engem leginkább a Velvet Underground szétesett, ám mégis egyben tartott gitármuzsikájára emlékeztet – persze jóval kevesebb visszhanggal és jóval több akkordváltással. 
 

Ebből a szempontból hasonló volt a svéd The Skull Defects és a lengyel The Complainer and the Complainers fellépése is: az előbbi metálosabb felállásban, az utóbbi pedig lazább – nyilvánvalóan a megszokottnál torzabb -, poprockosabb zenével segített a zajt kitisztítani az ember füléből.

Jó fesztiválpolitika volt a szervezők részéről, hogy az ilyen fellépőket a rendezvény végére tették (mondanom sem kell, én hajnalra biztos belesüketültem volna a játéknál említett előadók zenéjébe). És erről igazából nincs mit mondanom: a fellépők meglévő stílusok furcsa, alternatív hangzású feldolgozói, vagy ha úgy tetszik, torz tükrei. Aki nem elégszik meg a zongora klaviatúráján lefogható hangokkal és inkább szintetizátorsémákat akasztana rá, hogy a hangszer hangzásvilágát a végtelenségig tolja ki, annak a fenti fellépőket jobban kell szeretnie, mint az anyaműfaj többi előadóját.

Egyébként nem csak bólogatós együtteseket kaptunk: a rendezvény tánchangulatáért Thomas Fehlmann, DJ MLZ és STU felelt. Fehlmann a rendezvény talán legnagyobb sztárja, igazi régivonalas berlini technoista, a műfaj alapítóatyjai mellett szokás emlegetni. A technónál megszokott elektronikus düccögés helyett azonban ő a zenepaletta mai állása szerint inkább indie-sebb ambienttechnot készít a kevés mozgással helyben bólogatva táncolás kedvelőinek, míg MLZ amolyan finoman kopogós dubstepet állít elő azoknak, akiknek a lábába áll a táncolhatnék.

Az én ízlésemhez legközelebb mégsem a korosodó német fenegyerek vagy a laza MLZ, hanem a náluk jóval konvencionálisabb STU áll, amelyik igazi zúzós 8-bit zenét készít. Nem csoda, hogy "Don Atari Electro"-nak becézik: olyan ragadós, táncpadgyilkos futamokat dúdol a nintendók nyelvén, hogy egy jó mélynyomóval bármelyik alternatív diszkó top fellépője lehetne. S hogy ez miért nincs így, az talán az előző bekezdés allegóriájával válaszolható meg: a más hangzás a másság fogalmi implikációi alapján természetéből fakadóan rémisztő, sőt emberidegennek és természetellenesnek tűnik.

Az allegórián továbbhaladva mindez azt jelenti, hogy a zajzene világával való idegenség akkor változik meg, ha mindenhonnan eltűnnek a zongorák, ha a hangok felcímkézése és skálázása végleg lehetetlenné válik a hangcsiholás korlátlan redundanciájának végső felismerésével.

Remélem, az UH Fest és a hozzá hasonló rendezvények hozzájárulnak a fentiek minél szélesebb körű tudatosításához.