színház
2010. 10. 21.
Kalinyingrádban repedezik a betonúttest a szélsőséges időjárási körülmények miatt
Kris Verdonck kortárs táncelőadása a Budapesti Őszi Fesztiválon
A Thália Színház pompás épülete után, az Akácfa utcában, egy kis, kétasztalos indiai büfévendéglőben. Egy masala tea fölött rekeszizom-gyakorlatokat végzünk az előadás kísérőfüzetecskéjét olvasgatva, mert mi mást kezdjen a kritikus az alábbi mondatokkal egy ötvenperces seduxen-sziporka után: „Kris Verdonck produkciói (…) a tánc és az építészet közötti szürke zónákban fogantak.”
És megtudhatjuk a füzetecskéből azt is, hogy az EGY az egység szimbóluma, a KETTŐ az első olyan szám, amelynek kezdete és vége van, a HÁROM az első szám, amely kezdettel, középpel és véggel rendelkezik, a NÉGY pedig a négyzet száma. A számok egyéb, a kiadvány által felsorolt filozofikus tartalmait most nem részletezném, legyen elég annyi, hogy Kalinyingrádban forró aszfalttal töltik ki és egyengetik a repedéseket. Nem beszélve a flamand virágkötők szakszervezetéről és a vallon tehertaxisok elégedetlenségnek kávézás közbeni megnyilvánulásairól, hőzöngés formájában. De visszatérve az előadásra: a színpad fölött egy hölgy marionettbábuszerű alakja lóg, megvilágítva, mozgása gyönyörű sziluettekkel kísért a háttérben. Szép. Aztán így marad. Ennyi.
Persze felaggathatjuk a mondandónkat egy spotlámpa elé, hogy legalább árnyékai legyünk önmagunknak, és a kezdődő harmónia álomszerű gyönyörein utaztatva az egónkat eljátszadozhatunk a mélyen tisztelt publikummal, de az a helyzet, hogy Fülig Jimmy kiköp, majd előveszi az Így irtok kit, ööö… bocsánat, Így írtok ti-t, és Frici örökérvényűjét mormolja orra alatt: „Hát maga megbolondult, / Hát maga megbolondult, / Hogy mindent kétszer mond, / kétszer mond?” Hogy mindent háromszor mond? Háromszor mond? Háromszor mond? Hogy mindent négyszer mond? Négyszer mond? Négyszer mond? Négyszer mond? Vagy csak rettenetesen be van szívva?
No, hát így vagyunk mi Kris Verdonckkal, aki állítólag az építészet és a tánc közötti szürkezónában építette fel előadása katedrálisát, ide most gunyoros szmájlikat vagy kérdőjeleket kéne tenni vajon? „Zenéről beszélni olyan, mint építészetre táncolni” – ez jutott eszembe erről, valamint Kalinyingrádban a betonúttest, de azt már nem tudom, hogy hogyan, talán ott is sok a köd, a Twilight Zone. Nem mintha az előadás bármiféle borzongásra adott volna okot, ha nem aludtam volna el a második rész alatt, biztos, hogy borzalmasan cinikus és lehúzós kritikát írnék róla. Sajnos a feleségem felébresztett, hogy túl hangosan szuszogok, úgyhogy kénytelen voltam belenézni az egy az egyben ugyanúgy előadott koreográfiának a három, majd négy lány által eltáncolt „változatába” is.
Mert ennyi volt az előadás kedves Hölgyeim és Uraim: először egyetlen, marionettbábuként lógó nő adott elő egy meglehetősen egysíkú, közepes színvonalú, tíz-tizenkét perc körüli koreográfiát, majd némi szerelvényezés után már ketten lógtak egymás mellett ugyanazon a rúdon, ugyanolyan ruhában és adták elő mozdulatról mozdulatra ugyanazt a közepes koreográfiát. Majd ezt elismételték hárman, majd négyen. Nem is olyan röpke ötven perc múlva vége is lett az előadásnak, én nyújtózkodva és szemeimet morzsolgatva hirtelen az előtérben találtam magam, ahol barátainkkal véletlenül összetalálkozva próbáltuk megfejteni, vajon lesz-e második felvonása is ennek a bűvöletnek, reménykedve, hogy nem. SMS-ben kommunikáltuk az előadás szörnyűségeit, de azt a választ kaptuk, hogy többeknek nagyon tetszett.
Hát igen: a sznobizmusnak és a parasztvakításnak nincs határa, ha a kettő találkozik, akkor meg is nyílik a művészkedő világegyetem, mint valóságos űr, de hogy ne legyek ennyire nyegle asztronauta, valljuk be, lehet, hogy az én ízlésemmel és felfogásommal vannak problémák. És tegyük azt is hozzá gyorsan, hogy az előadás alapötlete kiváló volt, éppen emiatt volt annyira bosszantó és nevetséges a megvalósítás módja, hiszen valódi álomvilágba kerültünk be az első percekben, kár, hogy jött utána a mélyalvás vagy mélyaltatás, valamiféle kóma. Persze lehet, hogy a „művésznek” ez volt a célja, de becsszó, ha nem sajtójegyekkel vagyunk, hanem saját zsebből csengetem a 2500 forintos jegyárakat, bizony nem mentem volna el üres kézzel a Tháliából. Vagy a jegypénztárból vagy az előadás utáni közönségtalálkozón magától a rendezőtől követeltem volna vissza a pénzemet. Végül is a belgáknál euro van, jól jön az a kis valuta, ha már az előadástól nem kaptunk semmit.
I – II – III – IIII
Előadják:
Nikoleta Rafaelisova
Eveline Van Banwel
Artemis Stavridi
Zsuzsanna Rózsavölgyi
Zene: Stefaan Quix
Dramaturg: Marianne Van Kerkhoven
Díszlet: Hans Luyten, Dirk Lauwers
Jelmez: Shampoo & Conditioner
Fény: Luc Schaltin
Technika: Hendrik De Smedt, Simon Salaert, Bart Verhaegen
Koncepció, rendezés: Kris Verdonck
Thália Színház
A Trafó Kortárs Művészetek Házával közös program
2010. október 12.
Budapesti Őszi Fesztivál
Persze felaggathatjuk a mondandónkat egy spotlámpa elé, hogy legalább árnyékai legyünk önmagunknak, és a kezdődő harmónia álomszerű gyönyörein utaztatva az egónkat eljátszadozhatunk a mélyen tisztelt publikummal, de az a helyzet, hogy Fülig Jimmy kiköp, majd előveszi az Így irtok kit, ööö… bocsánat, Így írtok ti-t, és Frici örökérvényűjét mormolja orra alatt: „Hát maga megbolondult, / Hát maga megbolondult, / Hogy mindent kétszer mond, / kétszer mond?” Hogy mindent háromszor mond? Háromszor mond? Háromszor mond? Hogy mindent négyszer mond? Négyszer mond? Négyszer mond? Négyszer mond? Vagy csak rettenetesen be van szívva?
No, hát így vagyunk mi Kris Verdonckkal, aki állítólag az építészet és a tánc közötti szürkezónában építette fel előadása katedrálisát, ide most gunyoros szmájlikat vagy kérdőjeleket kéne tenni vajon? „Zenéről beszélni olyan, mint építészetre táncolni” – ez jutott eszembe erről, valamint Kalinyingrádban a betonúttest, de azt már nem tudom, hogy hogyan, talán ott is sok a köd, a Twilight Zone. Nem mintha az előadás bármiféle borzongásra adott volna okot, ha nem aludtam volna el a második rész alatt, biztos, hogy borzalmasan cinikus és lehúzós kritikát írnék róla. Sajnos a feleségem felébresztett, hogy túl hangosan szuszogok, úgyhogy kénytelen voltam belenézni az egy az egyben ugyanúgy előadott koreográfiának a három, majd négy lány által eltáncolt „változatába” is.
Mert ennyi volt az előadás kedves Hölgyeim és Uraim: először egyetlen, marionettbábuként lógó nő adott elő egy meglehetősen egysíkú, közepes színvonalú, tíz-tizenkét perc körüli koreográfiát, majd némi szerelvényezés után már ketten lógtak egymás mellett ugyanazon a rúdon, ugyanolyan ruhában és adták elő mozdulatról mozdulatra ugyanazt a közepes koreográfiát. Majd ezt elismételték hárman, majd négyen. Nem is olyan röpke ötven perc múlva vége is lett az előadásnak, én nyújtózkodva és szemeimet morzsolgatva hirtelen az előtérben találtam magam, ahol barátainkkal véletlenül összetalálkozva próbáltuk megfejteni, vajon lesz-e második felvonása is ennek a bűvöletnek, reménykedve, hogy nem. SMS-ben kommunikáltuk az előadás szörnyűségeit, de azt a választ kaptuk, hogy többeknek nagyon tetszett.
Hát igen: a sznobizmusnak és a parasztvakításnak nincs határa, ha a kettő találkozik, akkor meg is nyílik a művészkedő világegyetem, mint valóságos űr, de hogy ne legyek ennyire nyegle asztronauta, valljuk be, lehet, hogy az én ízlésemmel és felfogásommal vannak problémák. És tegyük azt is hozzá gyorsan, hogy az előadás alapötlete kiváló volt, éppen emiatt volt annyira bosszantó és nevetséges a megvalósítás módja, hiszen valódi álomvilágba kerültünk be az első percekben, kár, hogy jött utána a mélyalvás vagy mélyaltatás, valamiféle kóma. Persze lehet, hogy a „művésznek” ez volt a célja, de becsszó, ha nem sajtójegyekkel vagyunk, hanem saját zsebből csengetem a 2500 forintos jegyárakat, bizony nem mentem volna el üres kézzel a Tháliából. Vagy a jegypénztárból vagy az előadás utáni közönségtalálkozón magától a rendezőtől követeltem volna vissza a pénzemet. Végül is a belgáknál euro van, jól jön az a kis valuta, ha már az előadástól nem kaptunk semmit.
I – II – III – IIII
Előadják:
Nikoleta Rafaelisova
Eveline Van Banwel
Artemis Stavridi
Zsuzsanna Rózsavölgyi
Zene: Stefaan Quix
Dramaturg: Marianne Van Kerkhoven
Díszlet: Hans Luyten, Dirk Lauwers
Jelmez: Shampoo & Conditioner
Fény: Luc Schaltin
Technika: Hendrik De Smedt, Simon Salaert, Bart Verhaegen
Koncepció, rendezés: Kris Verdonck
Thália Színház
A Trafó Kortárs Művészetek Házával közös program
2010. október 12.
Budapesti Őszi Fesztivál