Az Irodalmi Jelen szegedi estjén, a Grand Café mozitermében nagyon kényelmesek a piros fotelfunkciók, de nem csak ezért volt jó választás elmenni az Irodalmi Jelen öndefiniáló estjére. Egyrészt meglepően üdén és meghitten oldották meg a programot Weiner Sennyei Tibor és Boldog Zoltán költészeti és kritikai szerkesztők, másrészt zene is volt. A főszerkesztő Böszörményi Zoltán új regényének moszkvai bemutatója okán sajnos nem jutott el Szegedre, Mányoki Endre pedig tanított éppen. A Magyarországon és Erdélyben megjelenő, magyar irodalmi folyóiratnak személy szerint eddig csak az online verziójával találkoztam, most kézbe vehettem és elhozhattam a print változatot is, amelynek nagyon tetszik a retro image-e, az illata, és ahogy olvasgatom, látom, hogy korlátozott terjedelme ellenére jelentős űrtartalommal is bír.

Tekintve, hogy az Irodalmi Jelennél Faludy-emlékhónap van, Boldog Zoltán Faludy-költészettel keretezte a műsort, először a Haláltánc-ballada hangzott el, melyben Zoli énekelt is, a végén pedig a Ballada a senki fiárólt hallgathattuk meg. Sajnos nem olvasta fel egyetlen novelláját sem, pedig ígérte, de szerinte nem illett volna W. S. T. verse után, szerintem viszont nem lett volna problematikus. De miért nem voltam erőszakosabb hallgatóság, ugyebár.

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig.
"Nem fejted" - szólt a hang - "nem fejted",
s vállára vette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek.”
- A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

1.

2.

fotók: Bálind Eda, ARTstab

Megtudhattam Weiner Sennyei Tibortól, hogy ha szeretek verseket olvasni, ha szükségem van rájuk, otthon kell lennem más nációk poétikájában is – egyet is értek vele –, továbbá, hogy az ördöggel cimborál és elkárhozik, aki nem olvas,egyszerűen elrohad, mint egy alma és vége van. De ezt ő is Szörényi László kedves ex-tanár urunktól tudja. Nem tudhattam meg tőle, mi a transzparens egzisztencia, pedig szerettem volna, de azt üzente: "Google a barátom". Aztán – szintén szimpatikus mód – átment egészen személyesbe a beszélgetés, történeteket hallhattam jávai és bali élmények kapcsán, versek születéséről, Faludyval való fiktív találkozásokról tehenészetben és patkányméreggyárban, alias alkimistaműhelyben. Tibor felolvasta két versét, amelyeket aztán Marcsi, Dia és Alex (konkrétabban nem ismerhettem meg őket) alázenélése ízesített: Marcsi dalolt, Alex kongázott és Dia szintetizátoron játszott. Azt mondták, improvizálnak, ehhez képest csaknem tökéletes összhangban muzsikáltak.

Az alábbi verset Tibor kocsmákban szereti felolvasni nőknek:

Könny után indul a szív meg, a szív nyomán zúg fel dobogás:
Recseg a testben a gép is - így lettem roncs én teutánad!
Dobogás után jön a csönd is, a csönd elől fut az ember:
Szólni kéne a bajokról - némává lettem teutánad!
(W. S. T.: Fogócska)

Sajnos a Kék gömb című Weiner Sennyei-verset nem sikerült abszolválnunk, mert nem volt gitár, és a nézőközönségből sem rendelkezett senki momentán ezzel a hangszerrel. Pedig az egy blues. Ha ezt tudom, elviszem az enyémet; így Tibor, nomen est omen: i. j. De „a fűszálas cuccra” emlékeztek a zenészek, amely Jáván született, 2007 novemberében.

Nincsen semmi, mi ne lett volna ez előtt a reggel előtt,
tarka kézzel, titkos szóból amit feléd a nappal szőtt.
Majd az éjjel nagy lepellel reád köt egy másik kendőt,
kendő alatt Hold, csillagok, csukott szemben ébredő erők.
(W. S. T.: Fűszál)

Az Irodalmi Jelen nemcsak online és nyomtatott lapként funkcionál, hanem kiadóként, irodalmi műhelyként és pályázati „központként” is. Az onlinitás jelentősége egyre nagyobb, hiszen egyrészt egy-egy verseskötet 3-400 példányban jelenik meg, míg a netes olvasottság ennek többszöröse lehet IP-címek tekintetében, másrészt irodalomkritikát nyomtatott verzióban gyakorlatilag csak az irodalomszakma olvas ma Magyarországon. Online ennél többen – mindezt tanúsíthatom.

Nagyon szimpatikus volt a gesztus, hogy IJ-gondozású könyveket és a folyóirat két nyomtatott számát is el lehetett vinni a végén, aki kapja, marja alapon – az már kevésbé, hogy a hallgatóság úgy ráugrott a szellemi táplálékra, mintha pogácsa és vörösbor lett volna, volt, aki hármat mart el egyszerre, nekem meg egy sem jutott, tétova mozdulatomat, mely egy verseskötetre irányult, agresszíven szakította félbe egy másik kéz, mely rútul csaklizta el előlem a szerkesztők köteteit. De emelkedett hangulatomnak köszönhetően a békés visszavonulás és a szerzőnek való panaszkodás mellett döntöttem, aki ígért nekem postán egyet a műből.

És azután kiültünk a Grand Café fogyasztós részlegébe beszélgetni, három asztalt toltunk össze, finom pogácsákat ettük és muskotályt ittunk, és azokat már senki nem akarta elragadni tőlem.