Különbözőképpen viszonyulunk a zajhoz: én legalábbis, már amennyire tehetem, kerülöm a hétköznapi formáját, a „művészi” zaj viszont kifejezetten érdekel. Fogalmam sincs, miért: talán arra gondolok közben, hogy a „zene” hétköznapi valóságunkat fejezi ki, s ha utóbbi zajos, hát ne lepődjünk meg, ha művészi formája is egyre zajosabb.

De abban is biztos vagyok, hogy amióta fülelek a „művészi” zajra, azóta más a hallásom. Kihegyeződött a fülem a különös frekvenciákra, spektrumokra, a hangelőállítás különböző módjaira. A gépek zaját már majdhogynem megszoktam. Az emberi zaj azonban egyre terhelőbbé válik, és ebből a szempontból meg kell jegyeznem, hogy a „zaj közönsége” talán a legkevésbé zajos közönség. Tudniillik én járok mindenféle előadásra, ahol öltönyös-nyakkendős-nagyestélyis társaság verbuválódik össze egy-egy koncertre, és kifejezetten zavar a – gyakori – terefere zenehallgatás közben. Az UHFest közönsége viszont – és ilyet máshol alig tapasztaltam – csendben fülel a zajokra.

Valószínűleg azért sem bírtam este tíz után, mert rá kellett jönnöm, hogy a zaj és a zaj közönsége – legalábbis az UHFest szemüvegén keresztül – két csoportra oszlik. Az első formáját kifejezetten kedvelem. A másodikat – ahogy most is észrevettem – egyre kevésbé.

Az első csoportot (amelyikbe én is tartozom) a hangkeltés különös módjai érdeklik, az előadástól performanszot vár. (Nagyjából 20 óráig tartottak az ilyen csemegék.) A második csoport bulizni akar: táncolni, elmerülni a monotonitás keltette transzban. (S a performanszok után én erre voltam képtelen.)

A performanszok látványnak sem elhanyagolhatóak: a színpad leginkább egy szerszámosműhelyre emlékeztet: minimum 10-15 elektromos kütyü az asztalon, plusz az azonosíthatatlan tárgyak és hangkeltő eszközök.

Hangkeltő eszköz szinte minden lehet, de többnyire mégis fizikai eszközök ezek: egyszerű esetben valamilyen hangszer, de lehetnek labdák, golyók, poharak, bicikli és bármi más, amiből zajt lehet kicsiholni. A fő feladat az, hogy a kiinduló zajból – és azt hiszem az sem mellékes, hogy a kiindulás minél érdekesebb legyen – digitális átalakítással, effektezéssel és loopolással valamiféle összefüggő egészet teremtsenek.



Nehéz esztétikailag megfogni az ilyen eljárást, de azt gondolom, mégis van néhány szempont, ami különösen hasznosnak ígérkezik. Az egyik ilyen nyilvánvaló, ezért nem is fecsérelek rá túl sok szót: tudniillik maga az előadás kiindul valahonnan, megérkezik valahová és egyszer véget ér. Értékelhető az, hogy mennyire és hogyan épül fel a performansz, mennyire alkot az előadás egészet.

A második szempont picit több figyelmet érdemel, mivel erősen összefügg az élő előadással, a színpadi látvánnyal. Legegyszerűbben talán úgy tudnám megfogni, hogy a performansznak „áttetszővé”, az eljárásoknak „átláthatóvá” kell válnia. Mondjuk ha azt látom, hogy az előadó vadul csavargat egy gombot, ám nem érzem, hogy a hallott hang bármiben is változna, akkor itt az eljárás nem „átlátható”. (Némi túlzással azt is feltételezhetem, hogy a zaj valójában playbackről szól, s amit látok nem performansz, hanem színészi munka.)

EOP Merlin Színház, 2010. október 7. 16.30

A színpad bal oldalán három pohár látható egy asztalon, többé-kevésbé vízzel teli. Egy fickó benedvesített ujját a pohár pereméhez dörzsöli, a keletkező hangokat pedig a másik „zenész” effektezi.

Az előadás többé-kevésbé egységes és fel is épül valahogyan, a hangkeltés érdekes és izgalmas, az eljárás azonban alig-alig átlátható. Néha ugyan felismerhető a poharak hangja, nagyrészt azonban elektromos zajokat hallunk és áttekinthetetlen, hogy az miből, hogyan keletkezik. Izgalmas ötletből rossz előadás kerekedik.

PLAGIUM Merlin Színház, 2010. október 7. 17.15

A színpad közepén egy feje tetejére állított biciklit látunk. Az egyik zenész a kerekét tekergeti, különböző mikrofonokat illetve mikrofonnal összekapcsolt lapokat tesz a küllők közé, szorít a kerékhez. A másik zenész az effekteket kezeli.

Az előadás világosan felépített, eleje és vége van, az eljárás világosan átlátható: jó ötletből ragyogó előadás születik.

BLU3 Merlin Színház, 2010. október 7. 18.00

Tiszta elektronika, szóval a hangkeltés nem túl ötletes, az előadás alig áll össze és az eljárások sem különösebben átláthatóak. Érdekesség a glitch előállítása: ha jól láttam, valami nagyobb mágnesdarabot kapargatott az egyik fickó.

DENIS KOLOKOV Merlin Színház, 2010. október 7. 18.45

Az előadás első része tiszta „ének”. Később a vokális hangkeltés eredménye szekvenszerbe kerül, egymásra rétegződnek a hangok és ritmikus, összetett előadás kerekedik.

Kifejezetten élvezem, hogy „hagyományos hangszerekkel” is lehet zajt kelteni. Az „eljárás” világosan átlátható, az előadás arányosan tagolt és egésszé áll össze. A közönség lelkesen ünnepel és csak Nun András szigorúságának köszönhető, hogy a zenészek nem adnak ráadást.

Összességében pontosan minden második performansz tetszik, a többi csak időtöltés. Itt viszont a Merlin Színház földszinti, kisebb terméből az emeletre, a nagyobb terembe költözünk, és kezdődik a nagyobb tömegek számára szóló show. Mellesleg 16.30 óta egyre jobban gyűlnek az emberek, az első performansz 10-15 látogatójából annyi lesz, hogy az utolsó közben már a színpadon ülnek és a nézőtér szélén állnak az emberek. Épp ideje a helyszínváltásnak.

A helyszínváltás azonba koncepcióváltással is jár. A szélesebb közönségrétegnek szóló „zenéket” egyetlen szóval tudnám jellemezni: minimál.

Az első „koncert”: KEIJO és JUKKA Merlin Színház, 2010. október 7. 20.00

A színpadon két gitáros ül, körülöttük egy csomó elektronika. Nem teljesen világos, hogy mikor mi szól, hiszen a gitárok akkor is hallatszanak, amikor éppen nem „pengetik” őket, talán ütik a húrokat valamivel?

A hangfalak meglehetősen zajosak, mintha valami nem volna rendesen leföldelve. Ráadásul a zenéhez is tartozik egyfajta „alapzúgás”. Ugyanakkor az idősebb férfi énekel, s talán az énekstílusa miatt, de alapvetően Bob Dylanra emlékeztet az egész.

Bob Dylanra, de egy picit blues-os a hangzás, és a végtelenségig lecsupaszított minimál: képzeljünk el egy Em Em Em Am Em Em Em Am ... akkordmenetet (bár a hangnemében éppen nem vagyok biztos). Egyetlen akkord, amibe pontosan ugyanakkor belép egy domináns, majd vissza tonikára, és ez számról-számra ugyanúgy, ugyanaz, nagyjából egy órán keresztül.

Szeretem Dylant és az elektronikát is szeretem, de ez az egyetlen akkord kezd túl sokká válni, még épp idejében hagyják abba a zenélést. Ahogy levonulnak a színpadról, észreveszem, hogy az idősebb fickónak igencsak remeg a keze. (Korábban azt gondoltam, hogy a gitár nyakát mozgatja – egyfajta tremoló elérésére.) Csak nem azon izgult, hogy eltéveszti a váltást???

TALIBAM! Merlin Színház, 2010. október 7. 21.00



Rövid szünet és beállás után két fiatal fickó – az egyik hagyományos dobszerkó mögött, a másik egymásra halmozott két-három billentyűs szinti mögül – elkezd angolul beszélgetni. Ha nem is túl érdekfeszítő a téma (többnyire heccelik egymást meg a közönséget, illetve különféle szexuális gesztusokat ajánlanak a fiatal csajoknak), a párbeszéd ritmizált, és meglehetősen természetesen nő ki belőle a zene.

Rendkívül hangos az egész, az „orgona” túl erős, a dobból szinte csak a pergőt hallani, de nincs is másra szükség. Első pillantásra Medeski, Martin és Wood jut eszembe, ugyanis az ő jazz-elszállásaikban is gyakran erőszakosan erős (és minimalisztikus) az orgona. De aztán hamar elvetem a hasonlatot.

Tekintve hogy, és ezt teljes komolysággal mondom, a „basszus” egyetlen hangra korlátozódik. Persze föléjátszik időnként – és láthatóan improvizál – az orgonista, de uralkodóan és rendkívül erőszakosan ugyanaz a basszus szól végig, egy teljes órán át.

Nem tudom, érthető-e? Rendkívül erősen, erőszakosan egyetlen mélységesen-mély basszus, ami fölé énekelnek, kiabálnak, hip-hop párbeszédet produkálnak, de bármit is tesznek, az uralkodó, rendkívül domináns hangzás egy órán keresztül ugyanaz a hang. Ha az ember nem rohan ki fél perc után sikítva, elengedhetetlen, hogy transzba esik.

Én sajnos nem estem transzba. És bár a lábam átvette a lüktetést, egész lényem egy fájó basszus-vibrálássá vált, a lábmozdulataim pedig egyre erősteljesebben sarkalltak a kijárat felé.

Ezzel ért véget a második – számomra pedig első – fesztiválnap. Persze még volt két koncert (ATOM TM és SHIT AND SHINE), közönség pedig bőven, szóval azt hiszem, a távollétemben táncőrület uralkodott a színtéren. Én mindenesetre loholtam haza, és még az utolsó utcasarkon is ugyanaz a basszus, ugyanaz az egyetlen hang lüktetett (fájdalmasan) a fülemben.

ERIC THIELEMANS 2010. október 8. 16.30

Másnap újult erővel folytattam a felfedezést, és az első koncert rögtön rendkívül izgalmasra sikeredett.



Egy fickó ült a dobok mögé és meglehetősen furcsa, de azért mégis dobszólónak nevezhető rövid darabot adott elő. A ritmusok különösek voltak, a mozdulatai sem a megszokottak, ám annyi modern jazzt hallgattam mostanában, hogy ebbe bőven belefért – legfeljebb a „zaj” hiányzott belőle.

Aztán a következő számba egy szaxonos is beszállt, és kezdett megérkezni a „zaj”. Ahogy tegnap is, különösen élveztem, hogy hagyományos hangszerekkel, elektronika nélkül is lehet „finom” zajt létrehozni. Itt azonban volt egy harmadik fickó is a színpadon, aki számítógép és különféle kütyük mögött lapult és rendkívüli érzéssel generált elektromos zajokat a hangszeres zajok mellé.

A hangkeltés ha éppen nem is mondható újdonságnak (legalábbis Schönbergék már próbálkoztak a nem rendeltetésszerű hangszerhasználatból fakadó zajokkal), jelen kontextusban igen eredeti volt, az előadás pedig jól felépített, ötletes.

TEHO TEARDO 2010. október 8. 17.00

Két olasz fiatal a színpadon. Az egyik, egy fiatal lány elektromos csellóval a lábai között, és kissé törten, de mégiscsak magyarul beszél. A másik, egy fickó időnként gitárral, gyakran azonban számítógépre vált (és jelentőségteljesen kezel bizonyos pedálokat).



Az eljárás meglehetősen nyilvánvaló és egyáltalán nem új: egy rövidebb hangszeres futam rögzítése, szekvenszelése (loopolása) mindenféle effektekkel. A végeredmény néhol (klasszikus) minimál zene, többnyire world music/new age, azonban mindig könnyen hallgatható, élvezetes darab. A zenészek egyértelműen képzettek, a loopok (zeneileg) átgondoltan épülnek fel.

Egyetlen gond, hogy a számok nehezen indulnak, időnként többször is próbálkozniuk kell, hogy a pedál tényleg váltson illetve a szekvenszer ne a régi loopot játssza, hanem az újat rögzítse. Továbbá a számok nem végetérnek, hanem elhalkulnak, abbamaradnak.

A két nap alatt ez a koncert volt a leghallgathatóbb, legzeneibb. Stúdióban valószínűleg könnyedén összehoznának egy lemeznyi „slágert”. Performanszként viszont akadozik az elektronika, a csapat a félig sikerült „koncert” és a live performansz között lebeg.

És számomra itt ért véget az UHFest. Sürgős dolgom akadt, s azzal távoztam, hogy később, este még visszatérek. Az alkalom - vagy talán a szándék – azonban akadozott, töredezett, az életem másként alakult.

A beszámoló viszont tovább halad, csak mások tollából: folytatás következik...