Erzsébet-mítosz dalba mártva / A kaposvári Erzsébet című előadásról / PRAE.HU

Rátóti Zoltán foglalta el 2010 augusztusában a kaposvári Csiky Gergely Színház Schwajda György tragikus halálával megürült igazgatói székét. A 2010/11-es évadot voltaképpen készen kapó új direktor érzelmekben gazdag, a nézőkkel állandó párbeszédet folytató színházat ígér, no meg a schwajdai örökség folytatását. A júniusi utolsó vastaps mintha csak évszaknyi felvonásközt hagyott volna maga után, ám az első őszi premier kiolvasztotta a hibernált színpadot. A könyvjelzőnél nyílik a nagy forgatókönyv, a vessző után tovább súg a súgó, ballagunk hát mi is, nézők, a hosszú tizenkilencedik századon át, és mert népünk ajkára dal illik, az évadzáró A falu rossza után ismét belecsap a zenekar is.

A történet állandó, a néplélek viszont változó, a gerinc meg alkalmazkodó. A kackiás bajszú, sértett magyar urak csak suttogva ejtik már ki kúriájukon az emigráns Kossuth Lajos nevét, s bár virtusból fújnak még a fritzre, suttyomban már walzer-táncrendet tanulnak, a tsárdást pedig habsburgos-arisztokratikus raccsolással ejtik. Nemcsak a történet folyatódik, hanem a játszók is szinte ugyanazok. Nevezzük őket az utóbbi években alaposan megkarcsúsodott társulat zenés darabba bevethető játszóinak.
Élet a Neszmélyi-birtokon
Ám ezúttal két szólistával bővül a csapat. A címszerepet Kolonits Klára operaénekes formálja meg, az Erzsébet életében fontos szerepet játszó jóbarát vagy akár szerető Andrássy Gyula grófot pedig György Rózsa Sándor alakítja. A két vendég orgánumával elkápráztat, a karakterük viszont élettelen, színtelen, idegen. A 2010-ben Liszt-díjjal kitüntetett primadonnától az oktávokon túl ábrándos tekintetű, alamuszi, a Petőfi-verstől a kandallónak dőlve bőgő Erzsébetet kapunk. György Rózsa Andrássyjáról pedig azt egyből elhiszem, hogy a korban érte epedtek a Burgban a fűzővel lelapított dámakeblek, meg hogy a szép akasztottnak hívták, de többet nem.
A "magyarok királynéja" és "a szép akasztott"
Az operettben egyáltalán nem ritka ugyan a színészietlen vagy épp túlságost is teátrális játék, ám a két vendég éppen a „hazaiak” – jóval szerényebb hangterjedelmükön belül értendő – kiválóságának kontrasztjában tűnnek haloványnak. A többiek játéka ugyanis energikus, mozgásuk pattogós, szerepformálásuk remek. Némedi Árpád fürdik a hálás szerepben. A darab ősbemutatóján ifjabb Latabár Árpád alakította a magát a magyarnál is magyarabbnak vágyó, de lépten nyomon nyelvi problémákba ütköző osztrák-magyar (anyja osztrák, apja magyar) Flóriánt. A rákóczis süveg, a fordítva viselt kokárda, meg a kockás zakó jól vegyül az összemosott szólásmondásokkal meg a némedis-szertelen mozgáskultúrával, így alkot egy egészet. Így pezsdíti fel a Varga Zsuzsával előadott duetteket is.
Varga Zsuzsa és Némedi Árpád
A legnagyobb tapsot – mi más? – a Délibábos Hortobágyon kapja. Alighanem a rossz értelemben vett operett-tradíció okán. Itt szabadjon megjegyezni, hogy igen komikusan hatott, hogy a közel egykorú Csapó Virágra és Varga Zsuzsára osztották az öt férjet elfogyasztó fekete özvegy, illetve tűzről pattant lányocskájának szerepét. Mint énekes-zenés darabokban hosszú ideje, Nyári Szilvia is megbízhatóan, jól játszik. Jól áll neki a társalkodónő-szerep, s különösen jól áll neki a társalkodónő-kosztüm. Számomra emlékezetes marad továbbá Tóth Géza sztoikusan ücsörgő-pipázgató Áron-figurája és Gyuricza István is, aki az öreg Neszmélyi mellett egy hajlott hátú, lassú járású, ferencjóskás barkójú vén komornyikot is megformál.
Nyári Szilvia és a tiszt urak
A díszlet légies, figyelmünket a fények koncentrálják. A három felvonás alatt bejárjuk Kalotaszeget, a bécsi szalonok világát, a Burgot, hazafelé pedig beugrunk egy csárdásra Pest-Budán, hogy visszatérjünk a kalotaszegi Neszmélyi-birtokra. A kúria verandája, a lámpaoszlopok, a finom ívek, festmények meg a pár bútor lágyan skiccelik fel a korszakot és a helyszínt, melyet a jelmez, valamint a cselekmény színez markánssá. Míg ezt a hosszú utat bejárják a hősök, a fejekben is sok minden megváltozik. Kezdetben még bújtatják a betyárt a csűrben, míg aztán eljutnak odáig, hogy jól jön a labanc kézből szerzett hivatal. Hát így.

Az operett műfajban a színpadi tér szűkítésében hagyományosan fontos a fény szerepe. A darabban alkalmazott, egész hátteret betöltő nagy fehér vászon, mely a dalok hangulatának megfelelő színűre vált, egyszerre használja és karikírozza ezt a klisét. A darab nyelvi gazdagsága, humora és szarkazmusa brilliáns, a belépők valóban ütősek, a dalocskák könnyedek, a dramaturgiai ív néha döccen bár, de hát kár is volna számon kérni a kifogástalan történetvezetést. Ahogy a mélylélektani ábrázolást is. Helyettük marad a dalra fakadás. A zenekar felváltva játssza a polkát, a walzert, meg a csárdást. Végül összemosódik a dallam. Ahogy csitul a kurucosság, úgy szivárog be a nyelvbe a bécsi akcent. Elhalkul a Kossuth-nóta és elkészül a szobor „a magyarok királynéjáról”. A fogoly szabadul, a földesúr újból járásbíró lesz. A finálé elmarad. Kiegyeztünk, vagy mi. Ehhez pedig jól jön egy kis mítosz.