Kezdve azzal, hogy viszonylag korán érkeztem a Művészetek Palotájába – mármint számításaim szerint –, jó negyed órával a megszokott időpont előtt, aminek köszönhetően csak az első pár percét késtem le a normális 19.30 helyett 19 órakor kezdődő előadásnak. A jegyszedők azért udvariasan beengedtek, ám hogy ne zavarjam a nézőket, a „kakasülőről” néztem végig az első részt.

Fantasztikus élmény volt: először éreztem azt, hogy végre komolyan gondolják az audio-vizuális előadást. Nem csak a táncosok voltak – főként vörös – színes ruhákba öltöztetve, hanem a színpad hátterében, egy hatalmas kivetítőn „valódi” animációt is láthattunk.

Bár épp nem volt túl jó kedvem, kezdtem átvenni a rikító öltözékek által (is) közvetített felelőtlen vidámságot, elengedtem, átadtam magam az előadásnak.

Persze nem igen értettem, hogy miről van szó, de ezt először a késésnek tulajdonítottam, illetve a tudatlanságomnak, hogy lemaradtam valami nagyon fontos információról. Meg különben is, régen megtanultam, hogy a modern táncelőadást nem érteni, hanem érezni kell. Érezni pedig – volt mit, bőven.

A táncosok többnyire vörös ruhát viseltek: stilizált „népi” gúnyát vastag öv-kötéssel illetve szoknyával, minthogy mindkét nem képviseltette magát közöttük. A zene pedig, hát jobb híjján azt mondom, hogy világzene volt.

Egyébként tényleg, kifejezetten élveztem, hiszen világosan hallottam, hogy a „népi” hangszereket elektronika imitálja, a vizuális munka pedig egész kis remekműnek tűnt: statikus képek vizuális rétegeken úsztatva, egymásba hatolva, egymáson áthatolva, majd takarásban (Resolume Avenue szoftver?).

Akkor kezdtem egy picit furcsán érezni magam, amikor – pár perc után – világosan felismertem a kínai motívumokat a zenében. Nem mintha zavart volna, de hát különös volt, hogy a – bár nehezen azonosítható, ám mégis egyértelműen európai, talán bolgár? – népi táncosok ügyet sem vetnek a diszkrepanciára és ugyanúgy járják a „csürdöngölőst” a kínai zenére, ami persze hamarosan már egyáltalán nem kínai volt, hanem mondjuk moldvai.

És szinte már észre sem vettem, hogy a háttérben vetített motívumok leginkább Rousseau naív festészetére emlékeztetnek: mintha valamilyen álomkertben járnánk. Tényleg, semmi kifogásom nem volt ez ellen, csak hát elég hamar „lejött”, hogy a vetítés usque 80%-a ugyanaz, pontosan ugyanaz az álomkert – legyen kínai, afrikai, csángó vagy épp cigány a „népi” zene.



Az előadás egyébként apró jelenetekből állt, amelyek többsége a férfi-nő kapcsolatról szólt. Bár volt három férfitáncos is, akik fittyet hánytak a nőkre, a „maguk útját járták” – mégpedig olyan viccesen, hogy a fél közönség (ráadásul mögöttem különösen hangosan) a hasát fogta a röhögéstől.

Csak a mozdulat volt nagyon ismerős. Egész idő alatt azon tanakodtam, vajon hol láttam ezt, amíg a szünetben meg nem hallottam valami szakmabelinek a hangját: „I can’t dance”. És valóban, tényleg, pontosan ezt a mozdulatsort láttuk Phil Collins egykori videójában.

Genesis - I can't dance

És ez volt a kulcs az előadáshoz is. Ezután már egyáltalán nem zavart, hogy a második rész zenéjének a nagy része „autentikus” cigányzene, illetve hol itt, hol ott bukkannak fel igen távoli népek zenei motívumai mindenféle differance, mindenféle különbségtétel nélkül: ahogy már említettem, kínai pentatóniára is lehet csürdöngölőst járni...

Egyetlen dologtól azonban nehezen tudok eltekinteni, ám valószínűleg ez is csak az én hibám, az én előítéletem. Emlékeim szerint Csehov mondta a színházról, hogy itt minden egyes részletnek, apró motívumnak illeszkednie kell az egészbe: ha az első jelenetben egy szöget látunk a falban, akkor arra az utolsó felvonásban valakinek fel kell akasztania magát.

No persze távolról sem kívánom illetve kívántam én ezt a barbár eljárást látni, de hát valahogy mégis azt várom, hogy ha a túlnyomó részt vörös öltözetű táncosok közé belibben egy sötét (már-már fekete) ruhás illető, annak bizony különböznie kell a többiektől. De nem, de nem, az a két-három fekete csuklyás is csak „színesítette” az előadást. Ahogy a színpadon megjelenő és hosszasan ott tartózkodó Sebestyén Márta sem azért nem táncolt, mert mint énekes más szerepe volt, hanem egyszerűen nem tudott (s jó ízléssel nem erőltette).

Ahogyan azt mondottam volt, az előadás apró jelenetekből „állt össze”, az azonban biztos, hogy semmiféle narratívája, története illetve üzenete nem volt (hacsak nem az, hogy minden mindennel összefér). Ez leginkább akkor derült ki, amikor – valahol a végefelé – felbukkant a „Csillagok háborúja” motívum. Bolygókat láttunk, felbukkant a Windows XP kráter háttérképe, fura fények sürgölődtek a kivetítőn, aztán egyszer csak visszatért a rousseau-i álomkert, és minden ment tovább, mintha mi sem történt volna.

Nagyjából ez volt az a pont, amikor elveszítettem a fonalat. Ugyanis eladdig próbáltam nem értelmezni, csupán „átadni magam”. Itt viszont világossá vált, hogy lassan vége az előadásnak, és kezdtek sűrűsödni a kádenciaszerű részek.

Kádenciaszerű részek, ahogy mondtam, mert már egyáltalán nem volt világos (a közönség egyébként is - jó szokásához híven - beletapsolt az előadásba egy-egy tetszetősebb vagy viccesebb tánc után), hogy valójában véget ért a darab és visszatapsolják a szereplőket, avagy mindez az előadás része, ami csak nem akar véget érni.

Még jó néhányszor megcsodáltuk az I can’t dance klip mozdulatait, feljöttek és lementek a táncosok, hajlongtak, örömködtek, amíg egyszer aztán valóban – mint derült égből a villámcsapás - vége lett az előadásnak.

Tudom, Arisztotelész régen halott, és mi egy egészen más korban élünk. De azt hiszem, hogy a Poétika egyszerű követelménye a mai napig érvényes: a darabnak legyen eleje, közepe és vége (ha az már nem is számít, hogy ezek kapcsolódjanak össze). Az elejéről – azt hiszem – én késtem le. A végéről azonban – és ez már teljesen bizonyos - egyszerűen nem gondoskodtak az Álomidő megálmodói.

Nem akarom ezzel azt mondani, hogy rossz darab, rossz előadás volt. Álomidő - félre a racionalitással! Aki nem szokott (ódon Arisztotelészeket meg jöttment Csehovokat) olvasni, az különösen élvezte, illetve az, akit nem zavar mindenféle skrupulus lezárás.

Ezeknek ajánlom a darabot, mert egy dolgot biztosan ígér: önfeledt szórakozást.



Álomidő - a Magyar Állami Népi Együttes előadása

Zene: Nikola Parov
Koreográfusok: Orza Calin, Gera Anita, Juhász Zsolt, Katona Gábor, Kökény Richárd, Mihályi Gábor
Jelmez: Szűcs Edit
Látvány: Kovács Gerzson Péter
Rendező-koreográfus: Mihályi Gábor

Közreműködik: a Magyar Állami Népi Együttes tánckara
Szólót énekel: Herczku Ágnes
Tánckarvezető: Kökény Richárd
Asszisztensek: Borbély Beatrix, Jávor Katalin, Varga Péter
Művészeti vezető: Mihályi Gábor

Az álom szimbolikus jelentése a történelem hajnala óta ismert. A természeti népek archaikus mítoszaiban az álom maga a valóság, sokszor magasabb rendű az ébrenlétnél. Az Álomidő álmainak „rejtett kis ajtói” azonban nem erre a „kozmikus őséjszakára” (Jung) nyílnak. Az Álomidő „álomistene” nem a görög mitológia Hüpnosza, az előadás nem freudi lélekelemzés…

Az Álomidő a táncoló ember dicsérete. Alkotóinak álmai – vagy annak vélt emlékei – elevenednek meg egy általuk megélt vagy megéltnek hitt világról, demonstrálva viszonyukat a tradícióhoz, a múlt titkaihoz, a jelen sokszínűségéhez.

Az álomban minden megtörténhet. Az álom varázslat. Átjárót nyit az élet és a halál, a valóság és a fikció között. Az álom elfojtott vágyaink tükre. Az álom: utazás.

Az előadáshoz Nikola Parov komponált új művet, inspirációt merítve a magyar, tágabb értelemben a kárpát-medencei, valamint a balkáni népzenéből, kitüntető hangsúlyokat téve keleti rokon népeink (hanti, mansi stb.) zenekultúrájára is. Az Álomidő zenéje miközben szándékosan eklektikus, a tradíció mellett magába építi a jazz jellemzőit éppúgy, mint napjaink világzenéjének posztmodernségét.

A Mihályi Gábor vezette koreográfusok jelenetei, a korszerű néptáncfeldolgozások legjobb példáit követve, nagy hangulatváltásokkal sorjáznak elénk. A táncjelenetek matériája a Kárpát-medence folklórjából merítkezik, melyből az alkotók a színpad könyörtelen szabályai szerint válogatnak, sűrítenek, stilizálnak. Az egyes táncokhoz gondolati-érzelmi többlettartalmakat, egyéni asszociációkat rendelnek, hogy ezáltal azok a modern ember érzelmeinek, gondolatainak, egyéni vagy közösségi identitásának kifejezőeszközévé válhassanak.

További előadások: Fesztivál Színház, november 9., december 15. (19.00)