Bár a korábbiak is jó művek voltak, szórakoztatóak, olvasmányosak, és Garaczi pályáján új hangot ütöttek meg, sőt még azt is megkockáztatnám, hogy viszonylagos fordulatot jelentettek, az Arc és hátraarc sokkal kiérleltebb, az új hangot következetesen érvényesítő, egyszerűen jobb és súlyosabb mű. Ebben a „katonatörténetben” valójában egy klasszikus vagy legfeljebb késő modern regény bújik meg, amelyben hol szövegesen, de sokkal inkább szerkezetében, tematikájában és szellemiségében az európai és magyar klasszikus modern „ifjúsági” regények sorának spirituális folytatását látom. A párhuzam Musil Törlessével, Ottlik Iskolájával talán nagyon is kézenfekvő, Golding A legyek ura parabolája talán kevésbé, mégis érezhető a jelenléte a szövegben. A „klasszicizálódás” azonban más formában is észrevehető a műben.

A kompozíció három részre tagolódik, a nyitó és a záró fejezet viszonylag rövid, és az elbeszélő egyes szám első személyben beszél. A középső, második fejezet, mely nagyságrendekkel hosszabb, mint a másik kettő, viszont egyes szám harmadik személyben van elbeszélve. A kétféle elbeszélésmódnak nyilván oka van, erről csak annyit, hogy a nyitás és a zárás mintegy keretként funkcionál egy nagyobb történethez, mely kimenetében, de egész megalkotottságában jóval komorabb, súlyosabb a keretekben elbeszélteknél, s minden valószínűség szerint éppen ezért nem lehetett érvényesíteni benne a keret relatíve könnyedebb hangvételét, ezért tehát az elbeszélő grammatikai váltása. Az előbbiekből látható, hogy a lazán vett keretes elbeszélés is a klasszikus modern epikára utal vissza, ami benne feltűnik tematikus és cselekményi szinten, az még inkább, hiszen az sem túlzás, ha azt állítom, hogy a regény valójában még korábbi epikai változatokra is visszautal akkor, amikor igazából egy klasszikus nevelődési regény kompozícióját villantja föl.

A nyitás a nevelődési regények klasszikus felütése: „Tizenkilenc éves vagyok, aknavető, ütegkezelő honvéd elvtárs. (…) Csont a becenevem, még nem voltam nővel. (…) A tizennyolcadik születésnapomon arra gondoltam, ha húszévesen sem lesz csajom, akkor vége, annyi, aki húszévesen szűz, az is marad. Alkalmatlan, tehetetlen (…)” Mint a nevelődési regények nagy részében láthatjuk, a főhős „bejelentkezett”, s az olvasónak most már „csak” az a dolga, hogy kövesse azon az úton, melyen elindul, mondjuk szüzessége elvesztéséért. A tét persze nyilvánvalóan több és más is: az, hogy vajon a hős hova jut, megismeri-e a világot és önmagát, és sorolhatnám. A zárás vagy a végpont hasonlóan klasszikus mintákat sugall: „Egész vagyok, hiánytalan, telt, még minden előttem van. (…) Készen állok. Minden itt van. Bármi lehet.” Az idézet nem konkrétan, csak áttételesen utal rá, hogy a főhős miután sikeresen teljesítette közvetlen célját (nőt szerzett és elvesztette szüzességét), valamint tapasztalatokra, méghozzá súlyos tapasztalatokra tett szert a világ megismerésében, „készen áll” az úgynevezett életre, és optimistán néz annak elébe, ami ezután következhet számára. A regény zárlatának ez az optimista kicsengése talán az egyetlen kérdéses pontja a műnek, bár a minták és kompozíciós elvek alapján magyarázható, az alaptörténet, mely megnyomorításról, emberi bűnökről, aljasságokról, megtöretésről szól, szerintem még sem indokolja, legalábbis ennyire reflektálatlanul nem.

A regény időtartama is klasszikusan zárt, rövid, 1975 nyár végétől tart körülbelül '76 tavaszáig, ebből az időből az elbeszélő csak kevésszer lép ki, s amikor igen, akkor nagyon hangsúlyosan, bár csak villanásra, hiszen rövid vázlatban értesülünk Csont íróvá válásáról, ami már egy más idődimenzió. (Ez utóbbi értelmében azzal a gondolattal is el lehet játszani, hogy a szöveg egy regény születésének a stációit mondja el valójában.) '75 nyarának végén vonul be Csont a katonasághoz, és ettől kezdve a klasszikus minták szerint egy zárt közösség történetét, egyes tagjainak viselkedését, árulásokat, emberi kegyetlenkedéseket, megalázásokat és persze rokonszenves magatartásokat is figyelhetünk meg, mint a már említett regénymintákban is. Röviden: az elbeszélő azt vizsgálja, hogy mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, vagyis hogyan lehet azt túlélni, amikor az ember bekerül egy közösséggel együtt egy olyan gépezetbe, melynek legfőbb célja a személyiség és az egyéniség eltörlése és megtörése (bár az elbeszélő a történtek után, utólagosan tehát, azt meséli egy barátjának, hogy „nem igaz, hogy a személyiség megszűnik, inkább megsokszorozódik”).

Három szerepmintával találkozhatunk: aki betagozódik a mechanizmusba (Sabján, Tóth és sokan mások) és akár a kvázi gyilkosságig is eljut; aki passzívan ellenáll, de valójában nem érti a lényegét annak, ami körülötte történik (Szabó); és a Csont által képviselt magatartás, melyből arra derül fény, hogy Csont megpróbálkozik ennek a rendnek először a vicces kijátszásával (mint mindenki más), aztán elindul egy komolyabb megismerési folyamaton, s amikor nagyjából átlátja a gépezet működését, akkor radikálisan, bár önpusztító módon, hátat fordít az egésznek: katonai „műszóval” hátraarcot csinál és kilép belőle. A középső, második fejezet, a távolságtartó, tehát a grammatikai harmadik személlyel „hitelesített” ezt a történetet és megismerési folyamatot beszéli el. A megismerésről azonban külön, egy kis kitérőben is meg kell emlékeznem.

Az előző két „lemúr-regényt” is lehetett úgy olvasni, hogy azok önéletrajzi jellegűek, nincs ez most sem másként, noha erre mindössze a zárásban van direkt utalás, amennyiben Csontból író lett a későbbiekben. Ám addig csak annyit tud az olvasó, hogy Csont szavakat gyűjt, erre aztán kiváló terep a katonaság sajátos nyelve, s közben valamilyen módon értelmezni is próbálja mind a szavakat, mind a szavak környezetét. „Csodálatos nyelvi lelemények” jutnak birtokába, ám mindig ott munkál az a bizonytalanság is a főhősben, hogy a megismerés és a tudás, a szó és jelentése kettős: „Külön ismeri a fákat, látványként, és külön a nevüket, szóként. ” Vagy egy kicsit másként közelítve ugyanazt: „Szabó azt mondta, a szavak sorban vannak, a valóság halomban, körbetekerheted mondatokkal., földíszítheted, mégse kerülsz beljebb.” Ehhez az ambivalens és nyilvánvalóan már a posztmodern tapasztalatra építő narratívához csatlakozik talán kicsit direkt, már-már anekdotikusan felszínes viccelődés Andersen zászlósról és a mese haláláról. Az így megfogalmazott posztmodern szkepszis ellenpontozza a klasszikus modern elbeszélés ugyan tragikus, de végső soron mégis határozottan értékállító gesztusát. Tehát a klasszikus modern történet reflexióját is megkapjuk, ami szerintem, ha lehet ilyet állítani, az elbeszélés hitelességét erősíti.

Mindezzel együtt az Arc és hátraarc nem csak prózapoétikai és viselkedés-lélektani szempontok alapján kitűnő, az alapvetően tragikus történetben megőrzi az előző „lemúr-könyvek” frenetikus humorát, elementáris nyelvi iróniáját – egyszóval rengeteget lehet rajta röhögni, szórakoztató olvasmány; tele van a szöveg jobbnál jobb, katonaviselt ember számára őrületes anekdotával, sőt legendával, ám ezeknek épp az a kiemelkedő jellegzetessége, hogy nemcsak katonaviselt férfi, hanem nem katonaviselt nő is nyerítve derül rajta. A humornak, iróniának és a szívszorító tragédiának ez az ötvözete mind nyelvi, mind kompozíciós szinten a regényt alighanem Garaczi legszerethetőbb, s ami persze ennél több: eddigi legjobb művévé varázsolja. S a kritikus azt is bevallja, a felvillantott részleteknél a regény sokkal gazdagabb, sűrűbb, több poétikai és etikai problémát vet fel, mint amit itt meg említhetett. Minden olvasásra tud egy kis újdonsággal szolgálni – az igazán jó szövegek képesek csak erre.