Nem kenyerem az általánosítás, de úgy gondolom, ha beszélhetünk autentikus román színházról, akkor Andrei Şerban ennek az iránynak a képviselője. Ugyanis az ő színházi munkássága is abból a felismerésből indul ki, hogy a színház nem beszédcentrikus, hanem vizualitás-központú műfaj. Lehet ezzel egyetérteni és vitatkozni is, a romániai tendencia mindenesetre ez. Ezzel szemben, ha egy külföldi rendező magyar színészekkel kíván dolgozni, akkor mégis börtönbe zárja a nyelv, annak határai, lehetőségei. Nehéz pontosnak lenni, ha a gondolatok átfolynak a tolmács vagy egy közösen beszélt harmadik nyelv szűrőjén. Ilyenkor fontos megtalálni a közös nevezőt, ami jelen esetben egy olyan darab, amiben mind a rendező, mind a társulat biztonságosan mozog. Amikor a szöveg egy olyan katakombarendszer, aminek minden apró járatához van térképünk, de ha végigjárjuk, az ismert utakat mégis felszínre tudunk hozni új, még sosem látott kincseket.

A választás vélhetően így esett a Három nővérre. Şerban ezúttal harmadszor rendezte meg ezt a darabot, és a magyar színházi élet is túl van nem egy legendás Csehov-előadáson. A most játszó színészek közül ketten (Udvaros Dorottya és Sinkó László) szerepeltek már Ascher Tamás 1985-ös, világhírű rendezésében is.

A nyelvi akadályokon túllépve (vagy ezekkel együttműködve) kezdődhet meg a színházi formanyelv kialakítása és a vizualitás kibontakoztatása. Az első felvonásban erős, színes képek, abszurd jelenetek váltják egymást, melyek folyamatos kontaktust tartanak a közönséggel. Az első képek a színház vörös függönye előtt zajlanak, a színpad bal oldalán zongorista ül (Komlósi Zsuzsa), és aláfestő zenét játszik az érzelmesebb jelenetekhez. A megemelt, közszemlére tett zenekari árok gondolata az egész előadás alatt érzékelteti valóság és illúzió viszonyát, s akárcsak a színészek közönség felé fordulásai, meggátolja a hitetlenségünk felfüggesztését.

A rendezői koncepció egyik legfőbb eleme a stilizáció, az (el)idegenítés eszköze, ami meglátásom szerint két irányban működik az előadásban: a tér és a színészi játék viszonylatában. Az első felvonásban a tér, bár stilizált itt is, világos és érthető. Abban a tekintetben legalábbis, hogy tudjuk, hol játszódnak a jelenetek, hogy a színpad hátsó része a folyosó, ahonnét vendégek érkeznek, középen található a nappali, elöl pedig az étkező. Csak a szürke fal, és az abba beleolvadó ajtók egynemű közege kelt nyugtalanságot, a bezártság szorult érzetét.

A színészi játék viszont természetellenes és életidegen. Mása (Schell Judit) jógagyakorlatai, kötéltánc-bemutatója a vörös függönyön, Irina (Péterfy Bori) balett-ugrásai, Olga (Udvaros Dorottya) erőteljes kifordulása a nézők felé zárójelbe teszik a kimondott szavakat. A két hadnagy (Szatory Dávid, Fehér Tibor) bohóctánca valósággal cirkusszá változtatja a színpadot, a filmes ihletésű lassított jelenetek pedig megvonják a publikumtól az általános nézői szokásrend lehetőségeit. Ahogy haladunk előre, a felvonásokban egyre kevesebb ilyen elemmel találkozunk, mígnem az utolsó felvonásban már realisztikus, de legalábbis ahhoz nagyon közeli színészi játékkal találkozunk.

A jelmezek egyszerre változnak ezzel a tendenciával. Ahogy a játék megszabadul a felesleges kiegészítőktől, úgy szabadul meg tőlük a nővérek ruhája is. A harmadik felvonásban már csak hálóing van rajtuk, pont csak annyi, amennyi szükséges, és a dialógusok is letisztultabbak, őszintébbek közöttük.

A tér a színészi játék mellett és azzal ellentétesen változik. Egyre érthetetlenebbé válik, és kaotikus formájával átveszi az irányítást a szereplők fölött. A harmadik felvonás terében már semmi sem világos. Egy monumentális tornyot látunk fehér ruhákból, amiben elmerülnek, eltűnnek, botladoznak a szereplők, amiben a stabilitásnak még árnyképével sem találkozunk. A negyedik felvonás gödrének előképe itt is megjelenik. A szereplők egy padlón fekvő csapóajtón át érkeznek meg vagy tűnnek el.

Csak egy ember érzi magát egyre stabilabban a kialakuló káoszban: Natalja Ivanovna (Mészáros Piroska). Az ő játékmódja, és jelmeze ugyanis nem a többi szereplőével változik, hanem a térrel áll összhangban. Egyre nevetségesebb ruhákat ölt magára. Állandó kellékévé válik egy Mickey Mouse figura, ami kisfiának, Bobiknak stilizált mása, és pontos definíciója annak a ténynek, hogy a kisbaba is csak eszköz Natasa kezében, hogy átvegye az uralmat a ház és lakói fölött. Ezt támasztja alá a többször felhangzó, hangos és irritáló gyereksírás, aminek forrását nem láthatják sem a szereplők, sem a nézők, és ami mégis betölti az egész termet.

A negyedik felvonásban a tér uralma teljessé válik. A szürke falak, a rejtett ajtók még mindig hermetikusan zárják el a nővéreket a külvilágtól, de a szabadulás egyre szükségesebbé válik. A már említett gödör a csapóajtó alatt egy hatalmas, tátongó veremmé változott, aminek a szélén nagyon óvatosan kell mozogniuk a szereplőknek, nehogy beleessenek. Natasa és (az ebben az előadásban fizikailag is megjelenő) Protapopov elfoglalták a házat, mindenütt boldogságuk szimbólumai, színes lufik röpködnek.

Pontos játék a szimbólumokkal az is, hogy amikor Irina a szerelemről – képzelt boldogságának tárgyáról, s annak be nem teljesüléséről – beszél, elenged egyet a lufik közül, és az lezuhan a verembe, míg Mása elengedett léggömbje elszáll az ég felé. Ők is szerettek volna egy darabot a boldogságból, de Irina képtelen volt szeretni, Mása pedig egy tovatűnő vágyképnek adta szerelmét. Kuligin (Kulka János) maga visz le két lufit a verembe, jelezve azt, hogy felesége és ő sosem voltak, és sosem lesznek boldogok.

Nem marad hátra más, csak a botladozás a verem szélén, és a verembe hullás előbb vagy utóbb, mert az elmúlást senki sem kerülheti el. Ahogy Irina búgócsigája is mutatja, nincs jövő, csak az állandó és önmagába visszatérő jelen.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér

Prozorov, Andrej Szergejevics: Znamenák István
Natalja Ivanovna: Mészáros Piroska
Olga: Udvaros Dorottya
Mása: Schell Judit
Irina: Péterfy Bori
Kuligin, Fjodor Iljics: Kulka János
Versinyin, Alekszandr Ignatyevics: Alföldi Róbert
Tuzenbach, Nyikolaj Lvovics: Mátyássy Bence
Szoljonij, Vaszilij Vasziljevics: Szabó Kimmel Tamás
Csebutikin, Ivan Romanics: Sinkó László
Fedotyik, Alekszej Petrovics: Szatory Dávid
Rode, Vlagyimir Karlovics: Fehér Tibor
Ferapont: Hollósi Frigyes
Anfisza: Nagy Mari

Díszlet: Menczel Róbert
Jelmez: Daróczi Sándor
Dramaturg: Keszthelyi Kinga
Rendező munkatársa: Daniela Dima, Tüű Zsófi

Rendező: Andrei Şerban
Bemutató: 2010. szeptember 24.
Nemzeti Színház