Előtted a könyv, csillogó mélybarna, szikár, fehér-sárga betűk, fekete-fehér kép, egy abroncsszorította s -alkotta ülő, meztelen test részlete, kopasz fej, két halálos metszés a háton, arcot nem látsz. Nincs megfejtés. Nem jön elő később sem az arc, a részletek részletek maradnak, karok híján nehéz a repülés. Lehet végigmenni sorban, türelmesen, elszántan gyűrni le magadban könnyeket, émelygést, undort, a kép végül visszavezet ugyanoda, ahonnan indultál, a torz, meggyötört (női) testhez. Az úton sok halott van.

A beszélgetők a költő Halotti pompa című kötete felől közelítenek, ki tárgyilagosan, ki személyességet, radikalizmust dicsőítve, ki a teljes életmű pedáns ismeretében, lírai összetettséget méltatva vagy éppen elfogultan, saját karácsonyi rítusába is bevonva a szekvenciákat. A Test ezzel szemben többfelé szakít, értők, érteni vágyók és kétkedők elemzik a kétfelé szakítottságot, ódákat és legendákat. Utóbbiak könnyebben adják magukat, mint az legendákhoz illik. Csak elsőre könnyen, aztán az összezavart nyelv, a szándékoltan ügyetlen, a rontott, mint kődobás a lírai folyóba, elbizonytalanít, zavarba ejt, provokál.

Horváth keresi a funkciót, mivégre az eltűnt személyragok, a megcserélt szórend, a belső ragrímek általi erőltetett, kínos líraiság, hiszen ez nem jellemez élőbeszédet, nem jelölhet társadalmi státuszt. Olvassa A szemeteskosár első pár sorát: „Huszonöt éves volta, épp feleannyi, mint most. Csak / úgy történtek velem dolgok. Nem én irányította / életem, és azt hitte, ez így normális”. Turi szerint a „mivégre”: megmutatni a nyelv ellenállását, akadályszerűségét, Szegő a nyelv tört zenéjéről beszél, és Ernst Cassirert hozza, a jel és jelentés szétválaszthatatlanságát, Lapis hitelesítő aktusként értelmezi a ragrímek versenként változó funkcióját, amely egyben aláássa a tanulságként értelmezés lehetőségét.

Főként a befejező sorok – „Ez az én sorsom, érzem.” (A lavór), „Majd válunk halálra.” (Nefelejcs), „Legyen úgy. Hát úgy legyen.” (A dolog), „És öt rózsaszálé, amely úszik a Dunába.” (A Duna) – vetették fel a hatáskeltés kérdését általában a prózaversekben. Ezen elemeket Szegő giccsesnek, közhelyesnek, Turi a túléléshez szükséges – ám disszonánsan ható – segítségnek, míg Horváth a megszólaló lebutított elbeszélőként való öncélú érzékeltetésének tartja. A (női) testről negatív terminusokban való megnyilvánulások, a szenvedéstörténetek (lásd Simone Weil-idézet fülszövegként), ezek örökös passzív elszenvedése, megfosztottság a választási és döntési lehetőségtől, a monotónia, az eltompultság előzékenyen kínálja fel a távolságot az olvasónak. Az ideológia kiiktatódik a szövegekből, mégsem lehet kívül kerülni tőle, hiszen emberszemlélet, életszemlélet van jelen, amelyben az empátia végső soron a viktimológia súlyával nehezül.

A címadás kapcsán jutunk az ódákig. Szegő a sorsnak origóiként, eredőiként megjelenő banális mozzanatok szerepét Borbéllyal azonosan érzékeli (A matyóhímzés, A szemeteskosár, A dinnye, A szentedény, A lavór), meglátva benne az ironikust, az allegorikust. Horváth az erős etikai, metafizikai megterheltségű szövegek ellenpontozásaként említi az ódák címeit (A bőrkeményedéshez, A disznóbél), amelyekben helyenként megjelenik a humor, fellazítandó a mélyebb tónusokat.

Innentől kezdve a beszélgetőknek a permanens értelmezés értelmezésével kell megbirkózniuk (vö. glossare glossarum glossas). Modoros, megemelt, eltávolító, riasztó, áttekinthetetlenül bonyolult, túl nagy üzenetértékkel terhes, szól az összegzés. Lapis szerint valakihez (Testhez, Alázathoz, Gondolathoz, Magzathoz) odafordulni kétesebb vállalkozás, mint elmondani róla valamit; Turi az állítás megszólítás általi megjelenítő funkciót hangsúlyozza.

Az összetett perspektíva természettudományi, filozófiai, nyelvelméleti elemei százféle testfogalmat alkotnak, melyek között nehéz eligazodni. A legkönnyedebben Szegő fogalmaz, itt is, a legendákhoz hasonlóan ugrások, kiemelések teszik, másként ugyan, de természetellenessé a verseket, mintha „Csokonait olvasó Rilkét olvasnánk”.

Hogy maradnak-e az ódák után kérdőjelek? Maradnak. Főként a kérdőjelekkel záródó sorok után, melyek a közel kerülést nehezítik tovább, a megfejtő a megszerzését követő pillanatban elveszíti a tudást.
Borbély Szilárd veseit fogadjuk, mint sót, akár sós könnyekkel, de mindenképpen alázattal, „mert az alázat, / amiképpen a szeretet, nem ékesen szóló”.